Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

II. A MÚZEUM KÖZMŰVELŐDÉSI MUNKÁJÁRÓL - Kiállítások - Miklós Pál: Irodalom és vizuális kultúra

tulajdonságát tekintetbe veszi: tengert és tájakat, fákat és állatokat, füveket és virágokat, mindent, amit csak árnyék és fény övez, és valóban tudomány a festészet, és a természet édes gyermeke, hiszen a természet hozta világra; vagyis, jobban mondva, nevezzük a természet unokájának, mivel a látható dolgok mind a természetből származtak, és a festészet belőlük született." (Gulyás Dénes fordítása.) S ugyanezt mondja Si-tao is a XVIII. század elején: „A festészet az egész világmindenség megjelenítésére szolgál." (Polonyi Péter fordítása.) Századunkra először is az lett jellemző, hogy a festő elfordította a világról a figyelmét s helyette arra összpontosította, amit csinált. Egy anekdota szerint Matisse válaszolta azt valakinek, aki a képen ábrázolt nőalakot nem tartotta elég élethűnek, hogy „Jegyezze meg: ez nem nő, ez kép!" De Maurice Denis már 1890-ben kijelentette, hogy „Sohasem szabad elfelejteni, hogy egy kép, legyen az csatamén, meztelen nő vagy akár anekdota, mindenekelőtt és elsősorban sima felület, amely bizonyos rend szerint egymás mellé illesztett színekkel van befedve." Ettől a befelé fordulástól meglehetősen egyenes út vezetett addig a pontig, ahol a kilyukasztott festékesdobozból csurgatott festék szeszélyes kacskaringózó nyomvonala, akárcsak a művész pszichikumának teljesen véletlenszerű, mások számára alig értelmezhető lenyomata, egy gesztus jele lett a kép. De ez csak az egyik út volt. A másik a Bauhauson át vezetett, a kézművesség újrafelfedezésén és a mérnöki szerkesztés művészivé emelésén át a mai ipari formatervezésig, és Le Corbusier lakógépelméletén keresztül a mai urbanisztikáig. Az egyik is, a másik is a hagyományos értelemben vett művésziséget tagadta meg, csakhogy míg az első a világtól elfordulást az önkifejezés útjára terelte, a másik megkísérelte megteremteni az új művésziséget: a gép korszakának művészetét. A piktúrának az első nagy megrázkódtatást az első képkészítő gép megjelenése okozta: a fotográfia. A technika nem állt meg: a fotográfiát követte a film, majd az elektronikus képtovábbítás, a televízió, s ma már van plasztikus kép is, a hologramm. Ráadásul ezek a képkészítő gépek mind kitermelték a maguk művészet rangjára pályázó alkotásaikat: ma már senki sem vonja kétségbe a fotónak és a filmnek a művészi lehetőségeit, s ilyen igényű alkotásainak művészi rangját. S a technika művészei a gépek egész világát, az épületektől a használati tárgyakig, az utaktól a cipőig mindent megkísérelnek a látható szépség törvényei szerint alakítani. Míg az irodalom, a költészet ma is azzal az örök feladattal viaskodik, hogy a mindenséget szavakba foglalja, addig a technika korának festői és szobrászai szétosztották hagyományos feladataikat, és újakat is kerestek hozzájuk: egy részük továbbra is makacsul kísérletezik az ember benső világának, a láthatatlannak a kifejezésével, egy másik, új csoportjuk a gép segítségével — és annak új szépségtörvényei szerint is igazodva — akarja képbe foglalni a mindenség látható dolgait, s egy harmadik, egyre népesebb csoportjuk most már csak azzal foglalkozik, hogy látványban szép, érzékileg tetszetős és kellemes mesterséges univerzumot teremtsen körénk. A régi képzőművészetnek ezt a három örökösét, a szobrász- és festőművészt, a fotó- és filmművészt és az építész-formatervező művészt voltaképp egy közös gondolat fűti — s ennek egyre inkább tudatos híveit is: a vizuális kultúra. A vizuális kultúra fogalma új, amint a mögötte lévő jelenségvilág is friss történelmi képződmény. Érzékszerveink legfontosabbja mindig a szem volt, információink túlnyomó többségét mindig is vizuális érzékelés útján kaptuk.