V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
KISS JÓZSEF: „Művész és költő!" — Petőfi megválása a pápai kollégiumtól
megállapodás, a testi-lelki erőgyűjtés esztendeje volt, amely a továbbtanulás lehetősége mellett az alkotó munka feltételeit, a művészi vetélkedés alkalmait biztosította Petrovics-Petőfi Sándor számára, s meghozta már a kivételes költői tehetség első feltűnést keltő, önbizalmat adó sikereit is. Bizonyítja ezt nem utolsósorban az a tény, hogy az összes Költemények legkorábbi darabjai (Két vándor, A borozó, Mi haszna, hogy a csoroszlya. ..) pápai keletkezésűek. Mint tudjuk, a pápai „logicus"-ból mégsem lett „physicus" (azaz 2. éves bölcsész): Petőfi 1842 novemberében végleg elbúcsúzott nemcsak a kollégiumtól, hanem egyszer s mindenkorra az iskolai tanulmányoktól is. Ennek a gondolkodóba ejtő fordulatnak a külső tényei régóta ismeretesek, és hátterét, indítékait is a legutóbbi időkig általában tisztázottnak vélte a Petőfi-irodalom. Eszerint a költő a szeptember-októberre eső nagyszünet leteltével visszatért Pápára, de miután kitűnt, hogy megélhetését nem tudja biztosítani, hirtelen elhatározással Székesfehérvárra gyalogolt, s az ott működő színtársulat színésztagjai közé lépett. Távozása előtt, nov. 2-án Szeberényi Lajosnak írt soraiban elpanaszolta, hogy a sors őt „rettenetesen" üldözi, mert Pápán nem tudja fenntartani magát, szülei pedig nem segíthetik; „borzasztó mélység"-en kell átlépnie (pedig ezzel talán szülei szívét repeszti meg): színésszé kell lennie, „nincs semmi menedék"'. Levele végére másolt Az utolsó éj **-n (Pápán) — a kiadásokban Felköszöntés — c. verse pedig egy patetikus-retorikus toast (pápai barátaitól búcsúzott vele), mely a „Minden éljen!... oh csak vesszek én!" végső elkeseredést tükröző csattanójával zárul. Hasonló tartalmú levelet írt Petőfi a később érkezett rokon és jóbarát Orlainak is. 6 De az a bonyolult életrajzi helyzet, amelyben Petőfit az 1841/1842. iskolai év után és a következő év küszöbén látjuk, sokkal összetettebb annál, semhogy ezt a hirtelen távozást pusztán a tőle felhozott egzisztenciális kényszerrel magyarázhatnánk. Nyilván szerepet játszott az is, de szemmelláthatóan túlzott, torzított formában, s így is inkább mint tetszetős ürügy, mellyel a költő, félig tudatosan, félig ösztönösen, szülei miatt háborgó lelkiismeretét igyekezett megnyugtatni. Mert világosan kell látnunk, hogy nem a továbbtanulás előtt tornyosuló akadályok ejtették kétségbe, hiszen erről közvetlenül egy szót sem szól; az alapkonfliktust két belső „parancs" összeütközése idézte elő: egyfelől szülei, főként anyja állhatatos kívánságának is eleget akart tenni azzal, hogy folytatja és befejezi iskoláit, — másrészt a színészi munka mint hivatás továbbra is a mágnes erejével vonzotta, s az alábbiakban éppen azt szeretnénk bizonyítani, hogy ez a vonzás a pápai iskolaév folyamán egyáltalán nem csökkent, sőt még hatalmasabbá vált. Petőfi 1842. augusztus végén Orlaival együtt meglátogatta szüleit, s másfél évi teljes elszakadás után (melyre annak idején is a színészi pályához való makacs ragaszkodása miatt került sor) kibékült velük. Mint Orlai írja, Petőfi apja és anyja arcára fiúk iskolai sikerei hallatán „a boldogság fény ült", s most már bízván-bíztak abban, hogy ábránjaival felhagyva végleg „jó útra tér". 7 Petőfi Mezőberényből visszafelé menet, 5 Petőfi Sándor levelezése c. i. m. 15. 6 ORLAI: i. m. 351—352. 7 üo. 348. Meg kell jegyezni, hogy Petőfi e tétovázását a hivatástudat és a fiúi engedelmesség útja között már FERENCZI ZOLTÁN is megrajzolta (Petőfi életrajza. Bp. 1896. I. k. 206.), de nem a második, hanem az első pápai tartózkodás befejezése, a költőnek szüleivel való előző, 1841. tavaszi szakítása kapcsán, melyhez képest Petőfi szóban forgó dilemmája lényeges új mozzanatokat tartalmazott.
