V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből
ban a sors szeszélye és saját tehetsége, embersége folytán ünnepelt, nagy színész lesz; Deinhardstein és Dumas a két világszerte híres angol színjátszó alakját vitte színpadra romantikus tálalásban, de nem minden történeti hitelesség nélkül. Mindhárom darab a színészélet szépségeiről, nehézségeiről szól, s fennen hirdeti a színművészet nagyszerűségét, a színészi hivatás emberi-erkölcsi magasrendűségét. Kean ilyeneket mond Damby Annának, amikor ez azt tanácsolja neki, hogy vonuljon vissza a színpadtól : Én — én hagyjam el a játékszínt? Oh, nem tudja kegyed, mely varázs Nesszus-köntös ez, mit hordok — melyet csak akkor vethetek le, ha önkörmeimmel akarnám szétszaggatni testemet. Én hagyjam el a játékszínt? annak ingerlő örömeit, gyötrő fájdalmait? Nem, nem, — ki egyszer lábát e tömkelegbe tette, végig kell futnia, míg őt a Minotaurus el nem öli — boldogsága vagy fájdalma serlegét fenékig kiinnia; úgy halni, mint élt — halni mint Molière, a tapsok és eléged és örömzaja, az irigyek pisszegetése, a sokaság tomboló lármája közt! Elképzelhetjük, mekkora lelkesedést keltettek az ilyen tirádák Petőfinkben — nem minden elégtétel nélkül saját elhatározó lépésének erkölcsi igazolását hallhatta ki belőlük. S talán arról is tudomást szerzett, hogy Balog István statisztából, Udvarhelyi Miklós súgóból, Bartha színházi szabóból küzdötte fel magát elsőrangú színésszé; Egressy és Szigligeti a szülői tilalom ellenére, a családi házzal szakítva léptek Thália szolgálatába; Fáncsy, Udvarhelyi, Szentpétery mind az iskola padját cserélték fel a színpad deszkáival. Ez is megerősíthette abban a szándékában, hogy színész lesz ő is s bizakodással tölthette el jövőjét illetően. Bár fel kellett ismernie azt is, hogy ennél az intézménynél számára még nem teremhet művészi babér — ezért is vált meg hamarosan a pesti színháztól. Színészeink azonban még más tekintetben is példaképül szolgálhattak. A költővé érett Petőfi nyilatkozataiból tudjuk, hogy egy nagyonis tudatos felfogást alakított ki magának a színjátszásnak a művészetek rendszerében elfoglalt helyét és társadalmi szerepét illetőleg. „Egyszer a művészetek fölötti szócserénkben azon véleményét fejtette ki, hogy azok egyike sem követelhet magának elsőséget a másik fölött, mert mindeniknek megvan a saját nehézsége; de a színészet kivételt szenved, mert ez a művészetek összege, s mint ilyen a többiek felett áll" — olvashatjuk Orlai visszaemlékezésében. 23 A színjátszás hegemóniájának gondolatát egyébként a Színészdalban is megfogalmazta : Minden művészetek Fején a korona: A mi művészetünk — ezzel a határozott kijelentéssel indítja el a verset, s a továbbiakból azt is megtudjuk, mire alapozta ezt a véleményét. A színész lehel — mondja költőnk — lelket, életet abba, amit a drámaköltő képzeletében „csak árnyként" megalkotott; a színésznek adatott hatalom az emberszív felett, hogy mosolyt vagy könnyet fakasszon; végül: a színészek az erény apostolai „az erkölcs mezején". Hasonló nézeteket öntött versbe — kecskeméti színészkedése idején — Az első daíban is: a színjátszást nem szabad puszta kenyérkeresetté lealacsonyítani, mert célja nagy és szent; a színház a művészet temploma, s a színészélet egén két vezércsillagnak kell ragyognia: „hon és erény". 23 FERENCZI: i. m. I. k. 281. és HATVÁNY: i. m. H. k. 194.
