V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
MARTINKÓ ANDRÁS: Alkotásmód és kronológia
dúlás és a tüzet rakó kislány nem valami valóságmozzanatra megy-e mégis vissza? . .. Mert — erről még lesz szó — Petőfi elég ritkán ír valódi, ún. „helyzetdalokat", olyanokat, amilyeneket Czuczor és a többi kortárs költő vagy fűzfaköltő ezerszámra írt, amelyeknek ti. semmi mozzanatához ne fűződne valamilyen személyes érdek s a személyes érdekeltség kifejezése. Petőfi fedezi fel elsőnek a magyar irodalomban, hogy felesleges minden tekintetben idegen helyzetet, figurát kitalálni, mikor az élet, a valóság, a hétköznapok ezer és ezer számra kínálják a személyes érdekkel rokon és az önkifejezésre alkalmas helyzeteket, figurákat, környezetet. És hogy a költő kezében minden tapasztalat, szemlélet, érzés, gondolat, környezet arannyá, többé: költeménnyé változhat. És ezzel függ össze az a különös petőfiesség is, hogy mennél több a puszta fikció, a teljesen idegen elem Petőfi valamelyik versében — annál gyengébb a vers. Még tovább: idegen elemet — epikumot, figurát, jellemet, sztorit — Petőfi nem is tud teremteni. Verses (és prózai) elbeszélő műveiben ezekről lehet könnyedén kimutatni, hogy Petőfi vette valahonnan, emlékszik rá valahonnan, — hogy nem az övé. Viszont mennél több a fizikai, anyagi, életrajzi, történelmi, környezeti „földhöz ragadt" valóság — annál magasabbra szárnyal, vagy annál melegebb fénnyel árasztja azt az utánozhatatlan petőfies otthoniasságot, életszerű költőiességet. . . Szóval én — persze minden bizonyíték híján — hiszek még a konyhára beforduló, ott (rosszul sült ürügyként) tüzet kérő legény s a tüzet rakó „szép leány" valódiságában is, ami nem jelenti azt, hogy az a legény személy szerint Petőfi volt . . . De ezen itt, most kár lenne vitába bocsátkozni, mivel a konyhában való tűzrakás bármilyen időszakban előfordulhat —, így semmivel sem visz közelebb a versnek 1843-ban pontosabb datálásához. Annál inkább vitába merek szállni Meltzl Hugóval: ha Petőfi a Szigeten még zöld lombokat lát, mérget lehet rá venni, hogy amikor a vers a költő lelkében-agyában megszületett, még „zöld falomb mártotta a vízbe magát", — születését tekintve tehát a vers nem decemberi (1844). Lámcsak: amikor Koltón 1846. okt. 26-án megírja a Búsulnak a virágok . . . c. versét, a születő szerelem tavaszi lángolásában sem tud természetet hazudni: ,,. . . hullanak a fáknak / Sárgult levelei.../.../ Nincs a nagy messzeségben / Egy zöld bokrocska sem." Messzire vezetne s egész cáfoló apparátusunk felvonultatását kívánná meg az olyan, mégoly merész feltevésnek a megkockáztatása, hogy a vers eredetileg nem is Etelkéhez szólt (tehát vagy nem volt címe, vagy más címe volt), tulajdonképpen az 1844. őszi gyönyörű dalok (Fényes csillag . . ., Boldog éjjel. . . stb.) párja. Folyóiratban nem is jelent meg, — így sem azt a feltételezést nem érezném szentségtörésnek, hogy e vers címével Petőfi antedatálta Etelke iránti szerelmét, sem hogy egyáltalán a vers après-coup, 1845-ben keletkezett. Ezzel kapcsolatos érveinket a Petőfi-versek százaival tudnánk alátámasztani, hiszen a külső környezetre, az év szakára történő emlegetett utalás legalább a versek egy harmadában fellelhető. Vannak ezek közt egészen nyíltak, vitathatatlanok és nem is vitatottak, mint például a Pálnapkor, Itt van az ősz, itt van újra, Tél végén, Szeptember végén, Természet! még te is gúnyolódol?, Mi kék az ég!, Ki a szabadba! stb. évszakra, évszakszakra, sőt pontosan napra történő utalásai. Vannak persze olyan konkrét megjelölések, melyeknek igazságában nincs okunk kételkedni, de amelyeknek kronológiai redundanciája nagy. Az ilyen megjelölések: „Vagyon a nap éppen lemenőben", vagy: Éjjel, Szobámban (és esős idő van) nem sok eligazítást adnak, még a Téli világ is legfeljebb csak arról informál, hogy inkább a tél közepe táján vagyunk, többről nem. Vasárnap volt . . . elég konkrét utalás, de a számba jöhető két hónap (1845. aug.-szept.) alatt legalább
