V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése
Hiába fented kardodat, magyarság! Felsőbb hatalom eskütt ellened. Harcod koporsó, óriás koporsó, A melybe dicsőséged temeted. (Lehel, 1845.) A Lech-mező könnyen alakulhatott Petőfi apokaliptikus képzeletében fordított magyar Armagedonná: ahol a választott nép vérzik el. Nem csoda, hogy 1848-ban megint belefogott a téma kidolgozásába. Ha szabad egyáltalán azon töprengeni, mit írt volna, ha életben marad, és ehhez a hazárd töprengéshez kiindulópontul használjuk az utolsó költeményt, talán azt gondolhatjuk, hogy eposzt írt volna, a megcsalatottság, a cserbenhagyottság eposzát, arról, hogy népét Hadúr is szétszórja. Lehet, hogy Lehelt választotta volna hősévé. 10. Nyomatékosan a Felhők korszakára utal a vers záró-, illetve alapmotívuma: a végítélet álommá minősítése. Már a Felhők előtt felbukkant egyszer a Háborúval álmodám . . . gondolata, de még más összefüggésben. (1845). Természetesen céltalan volna most sorjázni Petőfi valamennyi ..álmodó"' versét — mások már különben is megtették. Legfontosabb talán a Felhők apokaliptikus vízióihoz szintén erős szálakkal kapcsolódó Félálomban. 1 ' Amint az a Mondják, hogy mindenikünk .. . vízióját idézi, úgy a Szörnyű idő ... a Fövényszem harmatcsepp . . . dilemmáját: lehet hogy az egész világ, benne az emberrel, csak a természet rémálma? Amely ha egyszer fölriad, a borzalomtól „A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani". (1846). Csakhogy míg ott az egész világ minősül rossz álomnak, a mi versünkben csak a magyar kozmosz pattan szét szappanbuborékként, a közönyös világ gondolja majd rémálomnak egy elpusztult nép életét és halálát. „Rémülésteli", azaz zavaros, szorongó jövendölésekkel a jövőre vonatkozó rémlátomásokkal gyötört elme álmának. 1 " A múlt igaz képe helyett a jövő torz képének. Ezzel a fogással a jelen kizárólagos, bénító uralma tökéletessé válik a versben, se a múlt, se a jövő felé nem nyílik egérút. Ebben a történelmet tagadó beállításban a magyar nép egész élete és halála grandiózus rémálommá válik. Olyanná, mint az Álmos vagyok és mégsem alhatom . . . (1845) lidércnyomás-sorozata, az elnyomás és bűnök áldozatainak kimondhatatlan szenvedéseiről, vagy a rákövetkező Álmaim racionálisabb rend szerint szerkesztett tablói. Csakhogy ezek ellen még lehetett fellebbezni egy mindent elpusztító végítélethez, a Szörnyű idő . . . rémlátomása ellen már nincs fellebbezés. Mert ez maga a végítélet. Hibátlanul megszerkesztett időcsapdája révén így állítja elénk tökéletesen a halált. A nemzetit és az egyénit. Mert hiszen mi egyéb a halál, mint a megkövült jelen. Ennyiben jelképesen is utolsó versnek nevezhető. 15 Részletesen elemezte és kiemelte egyedülálló fontosságát: LUKACS Y S ANDOR: Petőfi versről-versre. 1848 januárja. Üj Írás, 1971. 1. sz. 101—103. 16 Rémleni: praesagire animo, ominari. Ezt a jelentését a középkori népnyelvi, majd kihalt „reszketni" helyett a XIX. sz.-ban vette fel. Ld. SZILY KÁLMÁN: A magyar nyelvújítás szótára. Bp. 1902. 271.
