V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Apokalipszis helyett kataklizma — A „Szörnyű idő ..." elemzése

költőnek nincs szüksége dicsőségre, csak néhány garasra, hogy koporsót csináltasson (Az utósó alamizsna). A dicsőség kívánása eddig iránytalan volt, ezután elkezdi keresni költészete értelmét : Leend-e haszna verseimnek? Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, Ha sírom éje befogad? ... {Szobámban, 1844.) A Verseim megint úgy látja, hogy költészete életével együtt elenyészik ugyan, de amíg él, neki nélkülözhetetlen (1844.). Etelke sírja fölé verseiből akar emelni büszke, fényes Pantheont (Barátim, csak vigasztalással.. ., 1845.). Szenvedéseivel együtt vállalja a költői létet a Költő lenni vagy nem lenni (1845.). A Voltak sokkal jelesebbek . . . Bertához intézett udvarló bókkal üti el a költői halhatatlanság kérdését (1845.). Szemere Pálhoz intézett versében az év végén már egy ország szeme láttára óhajtja megfutni költői pályáját. A Felhőkre következő kibontakozás, a Levél Várady Antalhoz és a következőek, jól ismertek. Költői hivatástudata egy ideig maradéktalanul felszívódik apokalipszis-sóvárgásába. Egy ideig. 1846-ban így szól A magyar nemzethez: Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj mi nékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: „Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván." A lépegető, folyton szűkítő feltevés-sor fontos előképe a Szörnyű idő . . .-nek. Itt a tehetetlensége süllyesztené érdektelenségbe az utókor szemében a magyar nemzetet, ott pusztulásának hihetetlen kegyetlensége sorolná a dolgot a mesék birodalmába. Mindkétszer a halál eltörölné egyszersmindkenkorra még az emlékét is a nemzetnek. A két vers egymás mellé téve minden szónál ékesebben tanúsítja Petőfi kiábrándulását a finális történelemszemléletből. Az egy év múlva kelt Homér és Oszián közvetve választ keres arra az iszonyú kérdésre, amelyet a nemzet kihalása állít elé : Hol vannak a hellének és hol a celták? Eltűntének ők, valamint Két város, amelyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vízből... E két torony orma: Homér s Oszián. Tehát az igazi műalkotás túléli a nemzetet, amely létrehozta. Varázskezükkel e költők feltámasztják egész elsüllyedt világukat. Szándékolt-e vajon, vagy csak különös egybeesés, hogy a Szörnyű idő . . ., amely radikálisan tagadja a magyarokra nézve ezt a lehetőséget, amelyet Homérosz a görögöknek biztosított, teli van homéroszi reminiszcenciákkal?! (Ilyenek Petőfinél különben egyáltalán nem gyakoriak.)