V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
FENYŐ ISTVÁN: Petőfi és Kölcsey — Adalék az „apostol-motívum kialakulásához
sáért napidíjasként a megyeházán!), a „szentséges elvek"-ért tán még zokszó nélkül is elviselné, de e terheket izomszakasztóvá az teszi, hogy a szenvedésekben asszonyának és gyermekeinek is osztozniuk kell. Másrészt a „Boldogtalan, százszor boldogtalan nép" reagálása nyomasztja igazán őt: az elszigeteltség, melyben céljaiért vívnia kell, a félrevezetett, a hamis tudat ezernyi láncával lebéklyózott sokaság látványa. Kikért élni akar, s kik a halálára esküsznek, kik akkor boldogok, ha „Vén ráncos orcájára" köphetnek és megrúghatják „ősz fejét". De nemcsak Petőfi panasza hangzott így fel a társadalmi állapotokat gyökeresen változtatni kívánó író-politikus kiábrándító tapasztalatai nyomán. Hallgassuk csak meg Kölcsey emlékbeszédének vád- és felháborodás-hullámait : „. . . Itt űlt ő közöttünk, a hetven évet meghaladott ősz, a több mint félszázados író, egy készülettel és küzdéssel teljes időszak legrégibb bajnoka; s keblében hordozta borzasztólag szép pályája emlékezetét; s vészek után egy, a nemzet előtt valahára felcsillámló reménytől biztatva, tetteinek önérzésében keresett az élet nyomasztó terhe ellen enyhűletet, enyhűletet a gondok ellen, mik végnapjáig kínozták. . . . Féljek-e, ha kínos érzelmeket rezzentek fel ; s a visszaemlékezés szelíd óhajtásai helyett könnycseppeket fakasztok? És bár fakaszthatnék szívből forró vérkönnyeket! bár szózatom villámerővel rázhatná keresztül a hazát, s e nemzetet! mely saját jeleseit századok óta könnyezetlen látá sírba szállani; s nem tudá, hogy kebeleik sebbel rakvák valának — őérette; nem tudá, hogy neki áldozának fel minden szerencsét ; maradékaikra nem hagyhatván egyebet, a meg nem ismert, meg nem jutalmazott, sokszor éppen eltaposott érdem keserű dicsőségénél. A végzet akará ezt így! és valóban ritka szép és jó kezdődött és tenyészett valaha előre ment áldozatok nélkül. Kenyér után indul a sokaság, magányos hasznokat vadász s azt, ami az egészet érdekli, ami lelket táplál, nemzeti erőt fejt ki s gyümölcsei csak jövendőben érnek meg, gyűlöli. Atyáinkat hosszú zsibbadás lankasztá; volt idő, mikor bűnösen feledének mindent, ami őket a porból, hová hullának, felemelheté vala. Néhány kevésnek mellében támadt a gondolat: a haza veszélyben forgó nyelvét ragadni meg, ezt felvirágoztatni, ezt erőre hozni; s erejével rázni fel az álombasüllyedt népet, hogy lásson és érezzen. De a nép őket nem hallgatá; de a népnek ereje nem volt őreájok fel, s a jövőbe kipillantani; s így elhagyatva futak meg a pályát, különködőknek tartattak, s kinevettetének ; mert nem akarák követni a bölcseséget, mely egyedül a jelenlét hasznairól gondoskodik." Titkon kinyomtatott szabadságeszmék, elhurcolás, tíz év a börtön négy fala közt — ez Az apostol hősének közismert sorsa. Vajon másról számol-e be a Kazinczy-emlékbeszéd további része? ,,.. .De jött az időpont, egyike azoknak, miket a sors lesújtó villámként rejteget felhőiben, hogy váratlan rohanással öldököljenek; és íme ő tettei s hatása munkás köréből láncok közé jut; és szabadságát s élte minden reményeit hetedfél hosszú évig siratja. Hány nem veszté el bátorságát, hány nem mondott le keble legforróbb vágyairól, kit a szerencse éppen ily keményen próbála meg! A mi barátunk búban mint örömben, kétség mint remény közt, saját ideáljához hű maradt." S a két mű befejezése? Az összegezés? Szilveszter alakja és Kölcsey portréformálása a szenvedések rajzával és a tanulságokkal egyaránt a változtató cselekvésre, a lelkiismeret-ébresztésre, a társadalmi szégyenérzet felkeltésére apellál. Az új nemzedékről szól itt Petőfi, mely apáinál jobb akar lenni, mely megemlékezik
