V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

MIKLÓS RÓBERT: Egy Petőfi-emlékhelyről — menet közben

is jutott. Pedig ezeken a helyeken legfeljebb ha egy-két napot tartózkodhatott. Cseke valahogy elkerülte az illetékesek, a Petőfi-Társaság figyelmét. — Nemrégiben voltak újabb kezdeményezések —, vetem közbe. — Voltak. Nem lett belőle semmi. Idegen, ha elment a parókia előtt, csak azt látta, szép ház, nagy ház. Azok, akik végül is kiadták a bontási engedélyt, nem értettek bennünket, közömbösek voltak, nem volt semmi érzelmi kötődésük a paplakhoz. Volt egy régi paplak, most van egy új —, gondolták. Ennyi az egész. Történt ilyen másutt is. Nem egyedi jelenség. Gödöllőn is lebontották a költő lakhelyét! — Le bizony! — De hogy ne menj üres kézzel, én mégis elmondok egy történetet, amelyet itt a faluban hallottam, harminc esztendeje. Akkor valóban öregek meséltek. Petőfi megérkezvén Csekére az egyik Kölcsey-családnál szállásoltatta el magát. Azt már nem tudták megmondani melyiknél, de ez nem is különös. Száz esztendő múltán a különböző Kölcsey-családok eléggé összemosódtak a falu emlékezetében. Azt viszont tudni vélték, hogy Petőfit a környéken mindenütt szívesen fogadták. A házigazda az első esték egyikén vacsoravendégeket hívott meg a költő tiszteletére, amelyen a ház kisasszonya Petőfi Disznótorban c. versét szavalta el. A hagyomány szerint a vers bemutatása oly gyatrán sikerült, hogy a költő felháborodottan elhagyta a vendégsereget és nyomban a helybéli parókiára, Kovács Mózeshez, az akkori paphoz költözött. Hogy ez a történet legenda-e vagy valóság, azt nehéz volna eldönteni. Egy bizonyos, az idők folyamán majd hogy nem anekdotává kerekedett. A történet persze nem ismeretlen, gyűjtőútjai során Dienes András is találkozott vele, de a Kende- és Luby-családok utódai is őrizték a történetnek egyes foszlányait. Szatmárcseke széles utcáit és kies határát járva azon tűnődik a hagyománygyűjtő, vajon maradtak-e a faluban, vagy azon kívül olyan objektumok, amelyek még Petőfi tekintetének sugarát verik vissza a késői látogatónak. Kezdjük talán azon, mit látott a költő, amit mi már nem láthatunk, vagy ha igen, egészen másként. Petőfi még látta azt az egyszerű, de egyszerűségében nemes udvarházat és a hozzátartozó gazdasági épületeket, jurátusok szállását, amelyeket Kölcsey Ferenc Ádám testvére halála után hozatott rendbe, építtetett át a maga kényelmére és ízlésének megfelelően. Szinte lehetetlen, hogy Petőfi be ne tért volna a kúriába is, hogy láthassa a nagy költő-előd dolgozószobáját és könyvtárát, sőt alig lehet attól a gondolattól szabadulni, hogy nem ebben a házban szállt-e meg a költő, Szuhányi Jozefinnél, Kölcsey Ádám özvegyénél. Erre vonatkozóan persze csak spekulatív úton juthatunk némi következtetésre. Obernyik Károly, Kölcsey Kálmán nevelője, Pap Endre, Kölcsey egykori jurátusa, mindketten Petőfi barátai. Obernyik ez idő tájt szintén Szatmárba látogat, Pap Endre pedig a megyében lakik. Mind a ketten a Kölcsey-kúria meghitt köréhez tartoztak. Lehet, hogy Obernyik el is kísérte a költőt a csekei útra, miért ne szállhatott volna meg Petőfi Obernyikkal együtt Szuhányi Jozefinnél, hisz a későbbiekre vonatkozóan azt is tudjuk, hogy Obernyiknek Jozefinhez fűződő kapcsolata Kölcsey Kálmán halálával sem szűnt meg. Szuhányi Jozefin halála előtt, 1854-ben egész vagyonát — a Kölcsey vagyonnak Ferencre és Ádámra eső részét — Obernyik Károlyra hagyta.