V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
MIKLÓS RÓBERT: Egy Petőfi-emlékhelyről — menet közben
De látta Petőfi azt a tetőtől talpig zsindellyel burkolt, mesterien ácsolt, karcsú haranglábat is, amelynek felső részén fedett körfolyósó futott végig, s ahonnan ritka szép kilátás nyílott a beregi—ungi—zempléni hegyekre meg a közvetlen alatta elterülő lapályra, amelyet maga Kölcsey is „poétái hely"-nek nevezett. — Itt magasadott egykor a harangláb — mutat kísérőm a református templom melletti kis térre —, s amott a művelődési ház helyén állott a Kölcsey-porta, ezt lebontották, amaz a tűz martaléka lett. — De innen a szomszédságból eltűntek a jobbágyházak is — mondom —. legalább egyet meg kellett volna őrizni, ha másért nem, hát elrettentésül. A muzeológusok szemének persze szépek voltak ezek a jobbágyviskók, olyanok, mint amilyenekre a gyermekkori mesékből emlékszünk. Még láttam egy évtizede néhányat belőlük, alacsony falakra roppant nádtetőt raktak, igazi „bogárhátú" házak voltak ezek. A csekei temető egyedülálló az egész országban. Ilyen csónakformára faragott, de ugyanakkor valami megfoghatatlan ősi absztrakcióval emberarcot is ábrázoló kopjafákat tudtommal másutt nem igen találni. A laikusnak, aki csak érzi, de nem ismeri a néprajznak erre vonatkozó tudományos megállapításait, az a gondolata támad, hogy ezek a kopjafák talán ötezer esztendősek is lehetnek, így temetkeztünk Etelközben vagy talán Lebédiában is? — Ezek között a kopjafák között botlodozott a költő is — hallom kísérőmet —, amikor Kölcsey sírját kereste. Aztán nyomban a költő szavait idézte : — „Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva: de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, ki van ott eltemetve." Szinte látom a költőt, amint odahajlik a gazzal benőtt sírdomb fölé, amelyet csupán egy már korhadásnak indult léckerítés övezett. Önkéntelenül is a temető mellett kanyarodó útra nézek: itt dobálták volna meg a „nem közénk való" koporsóját? Nincsen vígasz! Még az 1938-ban felállított, monumentális síremlék sem tudja gondolataimat másfelé terelni. Csak azt a régi sírt látom, meg a göröngyökkel dobálókat. Vajon tudott-e erről valamit Petőfi? S milyen gondolatokkal távozott innen? Valószínű ugyanazokkal, amelyekkel egy éve Kazinczy sírját és bérbeadott kúriáját hagyta el. Keressük meg kinn a határban is azokat a helyeket, amelyek megőriztek valamit a költő lábanyomából. Üti leveleiből tudjuk, hogy második szatmári útján Badalónál kelt át a Tiszán. A Tiszának ez a szakasza rna országhatár, a révet évtizedek óta nem használják, de a rév egykori kikötőhelyén még ma is jól kivenni a horpadást, ahova a jobb parton kikötöttek; s út vezet — elhanyagolt, ritkán használt, de jól kivehető földút — az ártéren át a töltésig és azon túl be a faluba, Szatmárcsekére. — Ma is Badalói útnak hívják ezt az utat — magyarázza a művelődési ház vezetője —, ezen az úton kellett Petőfinek is jönnie, ha — mint írja — július 13-án (1847) a reggeli órákban indult el Beregszászról. Végigmegyünk kétszer is ezen az úton. Olyan ez, mint egy elhanyagolt alagút, a fák koronája összehajlik felettünk, keréknyom már sehol, mégis pontosan követhető le a Tisza partjáig, az egykori rév kikötőhelyéig. Lenn a parton újabb meglepetés fogad: mintha A Tiszá-t, a verset látnánk magunk előtt, pedig tudjuk, a verset létrehozó élményben valamivel lentebb, a szomszédos Nagyar határában volt része a költőnek. A folyó parttalan medre, a sárga fövenyszőnyeg, a túlparti magas erdő, a mogyoró- és rekettyebokrok, a
