V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

MIKLÓS RÓBERT: Egy Petőfi-emlékhelyről — menet közben

életét ebben a faluban élte le. Túl van az ötvenen. Szereti faluját, ragaszkodik szülőföldjéhez. Nem az a fajta, amelyik oly könnyen odébbáll. Kérdéseimre igen szabatos válaszokat kapok. — Nem igen beszélnek itt az emberek a régi időkről. Nappal a munka, leginkább a háztáji, este meg a tévé köti le őket. Itt már mindenki nézheti a tévét, ha nincs sajátja, akkor a szomszédét. Meg aztán — tudja —, innen is sokan elmentek máshová, gyárakba. Olyan hangsúllyal mondja ezt, mintha sajnálná az elköltözötteket. Házatája., lakása, kertje példásan rendben, szinte tanítani lehetne, sőt kellene. Magam kezdem mondani, mire is volnék kíváncsi. Türelemmel magyarázom : Petőfi kétszer is járt erre, 1846-ban tíz napot töltött a parókián, 1847-ben átutazott a parókián. Szívesen hallgatja, amit mondok, sőt, kiegészíti azzal, hogy a badalói révre még ő is emlékszik, gyermekkorában az járt át a Tiszán. Aztán, hogy Petőfivel most sem boldogulunk, Kölcseyre fordítom a szót. Huszonhárom évig lakott a faluban, itt írta a Himnusz-t, öt esztendeje a falu művelődési otthonában emlékkiállítás mutatta be egész életművét. Hallottak-e arról, hogyan élt itt a költő? — Ebben a faluban — mondta —, nem jó csengése van a Kölcsey-névnek. Hallatán nem is a költőre gondolnak. Volt itt a két háború között egy kései utóda, a kerület országgyűlési képviselője, arra gondolnak. Hogy az hogy lett képviselő ... Máris mondaná, de valahogy nincsen ínyemre még az sem, hogy irodalmunk legtisztább alakjának késői utódjáról diffamáló megjegyzéseket hallgassak. Azzal rekesztem be a beszélgetést, hogy az a Kölcsey, aki itt képviselő volt, az vérszerint igen-igen messze esett a Himnusz költőjétől, mint ahogy igaz is. Az említett honatya a költő egyik unokatestvérének volt leszármazottja. *** A helybéli általános iskola igazgatóhelyettese szenvedélyesen gyűjti a falu múltjára vonatkozó emlékeket. Nem csekei születésű, az ország nyugati végéből csöppent ide tanítónak ezelőtt harminc és egynéhány esztendeje. Az ő figyelmét nem kerüli el semmi sem, ami valamilyen úton-módon a falu történetéhez fűződik. Jól ismeri az emberek gondját-baját, a táj múltját-jelenét. Vele beszélem meg keserű tapasztalataimat. — Mi az oka annak — kérdem —, hogy a helyi hagyományok kézzel foghatóan, szemmel láthatóan kiveszőben vannak? — Töb oka is van annak! A gyors változással, a falu átalakulásával a vártnál is nagyobb a társadalmi mozgás. A nemzedékeken belüli és a nemzedékek egymás közötti átrétegeződése oly mértékben kihat a falu szellemi arculatára, hogy előbb-utóbb kétségessé válik a szóbeli hagyományok fennmaradása, de még a tárgyi emlékeké is. — Az öreg paplak sorsára gondolsz? — Elsősorban arra. Az fáj a legjobban. Nekem is, meg még egynéhányunknak. — Ha ez fájdalmat okozott, akkor hogyan történhetett —, kérdem én a legteljesebb tájékozatlansággal. — Egyszerűen. A református paplakon sosem volt emléktábla. Nem is értem, miért. Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján szerte az országban megjelölték a Petőfi-emlékhelyeket. Még a dunántúli Cecének, az erdélyi Tordának