V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

MIKLÓS RÓBERT: Egy Petőfi-emlékhelyről — menet közben

MIKLÓS ROBERT EGY PETŐFI-EMLÉKHELYRŐL — MENETKÖZBEN Fehérgyarmattól két térképpel a kezemben utazom Észak-kelet felé. Az egyik elnagyolt, mai autóbusztérkép, a másik műremek: Karács Ferencnek „a' leg jobb Mappák szerént készítettetett Közönséges Táblája/' Percenként összevetem a kettőt. Semmi kétség. A múlt század első felében is nagyjából ez volt a postaút, s aki — mint Petőfi 1846 őszén — Szatmár városából a Szamoshátra igyekezett, annak ezen az úton kellett haladnia. Árvízsújtotta falvakon keresztül visz az út, megújhodott falvakon keresztül: Penyige, Kömörő, Túristvándi. A házak zöme az elmúlt esztendőben épült. Nagyszerű dolog ez. A muzeológus szíve ugyan fáj, hová lettek a népi építészet remekei? A sok egyforma családi otthon láttán mégis csak felmerül az emberben a kérdés: nem lehetett volna valamit a népi építészet formai elemeiből átmenteni? Persze az idő is sürgetett, egészséges, biztos hajlék kellett, mégpedig a legrövidebb időn belül. A mai szemlélő, aki Petőfi szemével szeretné látni a tájat, a Szamos árterületén, a Túr felső folyásán, a Tisza egy-egy szakaszán, de leginkább a régi Szatmár és Bereg megyék határán még kaphat valamit e vidék ősi arculatából. Egyegy magános faóriás — Petőfi nagyari fája is ilyen — jelzi, hogy hajdan, de még századunk elején is, hatalmas töigyesek terültek el itt. Ma egyre kevesebb az erdő és egyre több a gondosan megművelt szántó. A legelő is fogy, s vele a híres szatmári juhászat. Alföld ez is, de nem az a „róna", amelyhez a költő szeme szokott kora gyermekségétől. Tagoltabb a táj, az út minden fordulójánál újabb benyomások érik az utazót. A falvak is másmilyenek, mint túl a Dunán, vagy a Duna-Tisza közén. Nem olyan népesek, nem olyan nyíltak, terebélyesek. Zárt települési formák ezek Petőfi ittjártakor is, mintha annak emlékét őriznék, hogy egy-egy alig észrevehető dombhátra, irtásra települtek. A korabeli földrajzi írók kemény, dolgos népről szólnak. Okkal azok. Nemcsak a nagybirtok szorításában éltek századokon át, a víz is gyötörte őket. A múlt század hetvenes éveiig alig történt valami, hogy a Tisza, a Túr, de leginkább a Szamos ki-kicsapó árját megfékezzék. A föld viszont bőven terem, a szatmári lapályról csodákat mesélnek. Szatmárcseke legszélső háza előtt üldögélünk. Szinte tombol a szeptembervégi nyár. Nehezen indul a beszélgetés, inkább miattam. Figyelmemet annyira leköti ez a kisablakos, vertfalú, egykori jobbágyház. Szemmel méregetem