V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
BODOLAY GÉZA: Barátság, szabadság, szerelem — Petőfi eperjesi utazása
Még akkor sem mond sokat, ha dipodiákat számlálunk, tehát csak minden második jambus-végtől várunk erősebb nyomatékot, mert sem az első sor -csir és -rész szótagja, sem a második sor a névelője és csal szótagja nem hangsúlyos, csupán a harmadik sor gyö- és néz szótagján van hangsúly, de közülük is az első éppen „rossz jambus": hosszú szótag helyén rövidet találunk. Rossz vers tehát ez, s okunk volna a Honderű kritikusával együtt Petőfi pongyolaságáról és gondatlanságáról beszélni? Nem, a vers ritmusát tekintve is jó, de nem azért, mert egy-két „licentiával" jambusok lüktetnének benne (ha skandálnánk), hanem azért, mert a természetes beszédhangsúly is olyan részekre bontja, amelyek az „akusztikai egyenlőség képzetének felkeltésére"' 1 ' 1 alkalmasak, mint ezt függőleges vonalakkal a vers idézésénél jelöltem is. Ugyanezt látjuk a másik tárgyalt versnél: (Ki a szabadba!) A természetnek / pompás / színpadán A primadonna / a kis / fiíímile; / Ki volna, / énekesnők! / köztetek Merész: / versenyre kelni / ővele? / Nem arról van szó tehát, hogy a jambikus versben a ritmusérzék tagolatlan hosszú sorokat fogad el ütemegységül, nem is arról, hogy a „vájtfülűek" „hallják" a jambust lüktetés nélkül is, hanem arról, hogy a magyar beszédhangsúly törvényei szerint az ilyen jambikus sorok is tagolódnak és a ritmus lüktetését a hangsúlyok adják. A ritmusélmény kiváltásában fontos szerepe lehet — mint esetünkben is — a versszak elején a tagolódás megismétlődésének: 5 + 2 + 3 az első két sor ütemeinek a szótagszáma, s ez ismétlődve minden rím nélkül ritmusélményt idéz elő. Nem baj, hogy a harmadik sorban ez a „sorozatosság" nem folytatódik, hanem a szapora ejtésű „a természetnek" és „a primadonna" helyére a szünettel is megtoldott lassú ejtésű kérdés („ki volna") kerül. Most a sor közepe szalad meg egy kicsit („énekesnők"), hogy aztán a záróütem az előző sorokéval azonos szótagszámával és ejtéshosszúságával a harmadik sort az első kettőhöz társíthassa. Legmerészebb a negyedik sor tagolódása, de a sorkezdő „merész" szót nemcsak a kettőspont nyújtja meg, hanem az is, hogy az előző sor mondatából kerülvén át ide, külön kiemelődik, ejtése meglassul. A „versenyre kelni" öt szótagja csupa rövid magánhangzójával jól ejthető szaporán, s a záróütem ismét háromszótagos. Kétségtelenül sokat segít ritmusigényünk kielégítésében a 2. és 4. sor rímpárja: a „fülmile"-,,ővele" összecsengése megnyugtatóan zárja le a 2—5 szótagos ütemekre bomló sorokat, s ezzel nyugvópontra juttatja a versszak szabadon hullámzó ritmusát. A jambusnak mindebben nincs nagyobb szerepe, mint amennyit Csokonai tulajdonított neki, hogy ti. harmonikusan rendezi a sorban hosszú és rövid szótagjainkat, megszabja egyúttal a sorok szótagszámát is, de a ritmus képzetét a hangsúlyok keltik. Csak utalok rá, hogy — szerintem — nem ad a kérdésre kielégítő magyarázatot a Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1965) versritmus és ritmus címszava sem. Az előbbi első mondatában hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozását nevezi versritmusnak, s ezzel teljes mértékben egyetérthetnénk, ha nem állna uo. később, hogy vagy a természetes beszédhangsúly szolgáltatja ezt a ritmust, „vagy hosszú és rövid szótagok szabályszerű egymásutánja visz a szövegbe sajátos lüktetést." A.dós marad ugyanis ez a definíció a kérdésünkre adandó válasszal: mi lüktet, ha a hosszú szótagokon nincs beszédnyomaték? « KISS FERENC: i. m. 416.
