V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
SŐTÉR ISTVÁN: A megfiatalodó történelem hőse
Volt valami az egyéniségében, ami kortársait elbűvölte, lebilincselte. Irigyeit, ellenségeit — pedig számosan akadtak — oly könnyedén fektette két vállra, mint a török sereget, vagy az óriásokat és a boszorkányokat János vitéz. Petőfi fölényes biztonsággal és természetességgel érezte magát otthonosan, az egész országban. A Fiatal Magyarország körének forradalmárai éppúgy rajongtak érte, mint az egri kispapok, egy fiatal ország fia, egy megfiatalodó történelem hőse volt ő. Hány különleges egyéniséget, hány ritka jellemet, mennyi önzetlenséget, áldozatosságot, micsoda nagyságot ismerhetünk föl környezetében, barátainak, híveinek körében. Valamennyiük közül fejjel magasodik ki Petőfi. Bartók-emlékbeszédében mondta Kodály Zoltán, hogy Jókai azért alkotott oly regényes, félisteni hősöket, mivel abban a korban valóban éltek ilyenek, s az élet különböző színterein lehetett találkozni velük. Petőfi azonban olyan hős volt, hogy hozzá hasonlót még Jókai sem tudott ábrázolni, holott őt jól ismerte. Magához méltó hősöket ábrázolni csak Petőfi tudott: János vitézt, Szilvesztert, és népdalainak szabad, pusztai embereit, csikósait, betyárait, juhászait — a népi Magyarországnak ezeket a szabad, töretlen típusait és jellemeit. Mit őrizhetünk meg mi, ennek a fénylő, népmesébe illő életnek lényegéből? Miféle ereklyék és tárgyak tartalmazhatják azt a ragyogást, mely Petőfi életéből áradt? Egy-egy verssora többet mond róla, mint bármiféle méltatás, bármiféle kutatási eredmény, felismerés, megállapítás. Mégis, emberi és eszmei kötelességünk, hogy újból és újból megpróbáljunk a közelébe eljutni. Féltőn kell óvnunk minden követ, fát, szobát, környezetet, melyhez neki bármi köze volt. Az utcák, melyeken járunk, még ma is az ő utcái, itt, Pesten, vagy az ország messzi falvaiban. A magyar tájakból még mindig fel-felmerül az az egykori arculatuk, melybe Petőfi valamikor beletekintett. Nyári délutánok rózsafelhőivel ma is az ő boldog órái vonulnak előttünk az égen. A magyar mezőkre-erdőkre ma is olyan illatos, nyári éjszakák borulnak, melyekben az ő négyökrös szekere ballaghatna, ha valaki még befogná. Az élet több a költeménynél, a költemény több az emléktárgynál — de az egyiket is, a másikat is szeretnünk, becsülnünk kell, hogy egy rendkívüli ember rendkívüli életét megközelíthessük. Ilyen megközelítés alkalmát — szeretettel, hozzáértéssel, kegyelettel megteremtett alkalmát — nyújtja ez a kiállítás is, melyet most megnyitok.
