Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

hatom: a dac és kétségbeesés párosodása szülte. A fasiszta hadászat és diplomácia akkor volt a siker-mutatványoknak szinte napóleoni fokán, és én, most már bevallhatom, nem láttam közelinek a virradatot a parancsuralmi borulatokból. A könyv 1944. március 18-án jelent meg, amikor a német tankok már Pesten voltak, így sikolynak is néma maradt." E sikolyban nehéz elválasztani a keserű nevetést, az önmarcangoló gúny és a fájdalom hangjait. A legelemibb emberi jogokat veszélyeztető történelmi pillanatban Illyés ezt vágja oda a világnak: ,,Én legalább fenntartok magamnak / / egy jogot itt. A röhögés jogát. / / Ezen sipol ki belőlem az ízlés, / / a függetlenség!" ízlése váltja ki undorát, ellenérzéseit. Függetlenségi vágya készteti, hogy szembenézzen fiatalkorának naiv illúzióival, fölismerje a népies mozgalom romantikus világszemléletének tarthatatlanságát és a népiességgel manipuláló úri politikát; hirdesse az egész társadalmi rendszer megváltoztatásának föltétlen szükségességét. A molière-i példa nyomán kegyetlen is — önmagával szemben. A darab — önéletrajzi elemek bőséges fölhasználásával a Puszták népének világában indul. A sokat ígérő első fölvonásában a főhősben élő forradalmi igény nagybátyja reformer elveivel vitázik. Eresei János nem akar megállni a népi származású értelmiség erkölcsileg kötelező útjának felén, nem akar megelégedni fölülről kiinduló reformokkal, segítő-javító létesítmények, törvények megteremtésével, hanem alulról akarja a helyzetet alapvetően megváltoztatni. Szándékának megvalósításához — naiv romantikával — úgy akar hozzáfogni, hogy tevékenységét az egyszerű „nép" szintjén kezdi, az uradalmi cselédek nehéz fizikai munkájával együtt vállalja velük a közösséget. A könyörtelen — molière-i — fölismerés a következő felvonásban folytatódik. Látjuk, hogyan manipulálja a fönnálló társadalmi rendszer hatalmi gépezete a főhős szándékát, de a két fölvonás között nem találjuk az átmenetet. Természetesen nem az időegység hiánya, a közben eltelt hét év szakítja szét a két fölvonás probléma-világát. Arra vonatkozóan hiányoznak a megfelelő mélységű információk, hogyan jutott a hős egy adott drámai helyzetből egy teljesen más jellegű drámai helyzetbe. Nem tudjuk, mi indokolja — művészileg —, hogy egyszercsak váratlanul fölismeri: lényegében mégsem saját, hanem nagybátyja útját járja. Fölismeri, hogy kiinduláspontba visszavezető görbévé torzultak egyenes szándékai, önnön ellentétükbe fordultak legszebb törekvései; a forradalmi szándékú népies mozgalom a konzerváló erőket rejtő kulisszává változott. Ereseinek van ereje, hogy szembenézzen tévedéseivel, leszámoljon az érzelmi következményekkel, és elinduljon vissza azok igazi közösségébe, akik közül kiemelkedett, s akikért tevékenykedni, harcolni akar. A III. felvonásban Ereseit a nép között vándorló, vele élő-dolgozó tanítóként, vándor lázítóként, szervezőként látjuk viszont. Illyés itt próbálja drámáiban először megfogalmazni az eszményi vezető-magatartás törvényeit — az érzelmek síkján. Állástfoglal az alapvető (forradalmi) változtatások szükségessége, a vezető kötelező népi kapcsolatai mellett. Olyan kapcsolatai mellett, amelyek a közösségből fakadó ismereteket, személyes tapasztalatokat, a gondok-bajok közvetlen átélését jelentik. E magatartás gondolati tartalmát, célját, módszerét, szélesebb távlatait azonban nem érinti a dráma. Nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk Illyés 1944-es kiállásának az alulról induló tömegmozgalom mellett akkor is, ha Eresei homályos ideológiája szocialista eszmék helyett inkább keresztény-vallási parasztmozgalmakra em-