Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
SZABÓ B. ISTVÁN: A mérleg nyelve
nak; 188 Juhász Mária részletesen elemző tanulmánya pedig kimondja, 189 hogy a kötet legnagyobb verseiben — melyekben Illyés mai költészetünkben a legkövetkezetesebb szuverenitással építi fel önmagát — egyesül az a két kiút, amely a ,, hiperindi vi duális magán-ügy líra" válságából (Bálint György) kínálkozik: a kombattáns és szociális hangvétel, valamint az intellektuális, öntudatos elmélyedéssel analizáló vers. — Akad publicista, aki abban „dicséri", hogy az élményt „e kötetben alig zavarja a jellegzetes illyési vátesz-attitűd", 190 ám ezzel vitázva sok kritika felmutatja „a csak azért is hit nagy kötetének" 101 valódi értékét, amely a halállal, pusztulással, magánnyal, gáncsokkal, hántásokkal is szembenézve állítja: „a lét tegyen rendet, ne a halál!" Garai Gábor már idézett cikke szerint is a Dőlt vitorla — „habár kétségtelenül az eddigi pálya betetőzése is •— semmi jel nem vall benne arra, hogy költője kimerülőben van, vagy éppen most mondta volna el hattyúdalát. Ellenkezőleg : ... nyilvánvaló ígéret Illyés további lírai termékenységére is." S valóban: alig két év után új kötet, a Fekete-fehér (1968), melyben az ismét „megújuló Illyést" lehet köszönteni, aki filozófiából, prózájából, műfordítás-élményeiből merítve 65. évén is túl „önmaga megújításával hű folytatója ifjúkori énjének". 192 Lankadatlan magaújítását látja Héra Zoltán is: „mielőtt szereppé, modorrá lett volna egy-egy iránya, fordított rajta: írta az ,ellenkezőjét': a ,pesszimista' után a bizakodót, a nemzeti után az egyetemest, az elégikus után az ódáit, a fegyelmezett után az áradót". 193 A kötet sok rétegét jellemző „átváltozások" 194 mellett látja a kritika a folytonosságot is a „kulcsversekben", amelyek „nagy költői összegzések, Illyés életfilozófiájának nagyszabású összefoglalásai". 195 Mindezek után a Poharaim címen, még ugyanabban az évben, 1968-ban kiadott válogatás fogadtatásáról — a kritikák ismertetése helyett — talán elegendő annyit megállapítani: szinte minden irodalmi kérdésben egymással vitatkozó szemléletű kritikusok 190 is teljesen egyetértenek abban, hogy egy nagy — a korszakban legnagyobb — líra keresztmetszete jelent meg, s még az sem csodálható, „ha a kritika elnémul, vagy közhelyeket mond. Nyomasztóan jelentékeny az életműve." 197 Az új pályaszakaszban a lírikus és a drámaíró kritikák-rajzolta képe között kell érintenünk Illyés költői drámáját, az Éden elvesztése (1967) című oratóriumot, vagy morális-politikai passió játékot. Különösen szép gesztusból született mű: a somogyjádi iskolaigazgató és a művelődésház műkedvelő színjátszói „rendelték", meghatározva a témát („az atom jelentősége békében és háborúban"), a célt („hogy érezze az ember a saját erejét, felelősségét jelenért, jövőjéért, a Földért"), valamint a formát („legyen szíves versben és prózában"). — Illyés Gyula pontosan, időre, a rendelés szerinti művet „szállította", s ott volt az ősbemutatón is, Somogyjádon. Maga a gesztus ugyanazt fejezte ki, amit a mű: — „mintha a költő a somogyjádi fiatalok kezébe adta volna 180 JUHÁSZ MÁRIA: Az arányosság költészete, Kortárs, 1966. 975—982. 190 FARAGÚ VILMOS: Költemény és Vers, Élet és Irodalom, 1965. 51. 4. 191 VARGA JÖZSEF: Dőlt vitorla, Kortárs, 1966. 660—664. 102 TAMÁS ATTILA: A megújuló Illyés, Tiszatáj, 1968. 755—758. 193 HÉRA ZOLTÁN: Modor és eredetiség, Üj írás, 1968. 7. 111—113. 194 FARAGÖ VILMOS: Átváltozások, Élet és Irodalom, 1968. 21. 7. 195 FÜLÖP LÁSZLÓ: Illyés új verseskötetéről, Kortárs, 1968. 1822—1826. 196 UNGVÁRI TAMÁS: Egy nagy líra rejtélye, Élet és Irodalom, 1968. 9. 7. BATA IMRE: Poharak a kőasztalon, Üj írás, 1968. 6. 111—114. 107 UNGVÁRI TAMÁS: i. ll.
