Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

nélkül, csak ekkor kérheti -számon az emberi méltóságot benne és másokban oly sokszor megalázó császártól — a zsarnoktól, akinek ráadásul politikájának bukását is köszönheti — az erkölcsi igazságot. Mert a leszámolás lehetősége egyben a politikus Maximus elgondolásainak csődjét is bizonyítja. Hiába volt minden áldozat, másoké és az övé is, hiába feltétlen szolgálati hűsége az ügy érdekében, elképzeléseit nem tudta megvalósítani. S hiába látja a lázadó nép és Fulgentius összeesküvő csoportja benne a hivatott vezért, Maximusnak nincsenek új elképzelései. Amiben hitt elpusztult, összeomlott az értékeknek az a rendje, amiben bízott. Le kell vonnia az egyetlen lehetséges következtetést: véget vet fölöslegessé vált életének. A világ erőtényezőinek tudatos mérlegelésén keresztül tájékozódó, gondolkodó Maximusszal, a célok és elvek koordinátarendszerében élő nagy egyéniséggel Illyés az érzékein keresztül élő császárt állítja szembe, aki politikai létét, erejét, sőt emberi egyéniségét is a „Kegyencnek" köszönheti. Szemben állnak egymással, de Maximusnak nem vele kell drámai harcát megküzdenie, hanem belső kétségeivel, önmagával. Valentinianus az eszme teremtménye, nem egyenlő ellenfél. Nem tudatos gonosztevő, csak személyiségének belső tartása hullott szót — értéknormák hiányában. És itt jutottunk el a dráma egyik alaptételéhez, Illyés zsarnokság-filozófiájához. Eszerint minden zsarnokság elfajulása lélektani szükségszerűség. Nem csupán az emberek közti viszony válik abnormálissá, de az egyes emberek belső harmóniája is fölborul. A zsarnokság ugyanis az erőszakra alapozott egyoldalú viszony, rendjét nem az ésszerűség, hanem az erő szabályozza. A természetes közösségi élettel szemben itt az egyén önzését kizárólag külső erők, a hatalmi viszonyok korlátozzák; hiányzik az önfegyelem, mely az ősi tapasztalatokon alapuló erkölcs kínálta előnyökért, biztonságért, kölcsönösségért az egyén tetteit belső tényezőkön keresztül szabályozná. Nincs közvetlen következménye, ha megszegi az erkölcs, vagy akár az ésszerűség törvényeit. Rémtetteket követ el, hogy megerősítse személyes hatalmát, és rémtetteket követ el célok nélkül, értelmetlenül; pusztán mert megteheti. Önfegyelem hiányában lassan elveszti önkontrollját is. így jut el a közveszélyességből az ön veszélyességbe. Végső soron Maximus politikáját is az viszi csődbe, hogy a császár elvesztette valóság-érzékét, azt a képességét, hogy a tettek és következmények viszonyát mérlegelni tudja. Végül saját elemi érdekeit is megsérti, s elindít egy folyamatot, amelyben aztán sem hatalmát, sem életét nem tudja megvédeni. A dráma Maximus belső teherbíró képességének erőpróbája. A császár — gátlástalanságában —• elveszi feleségét és gyermekkori barátjának életét kéri, de az áldozatok terén — úgy tűnik - - Maximus teherbírásának nincs határa. Az áldozatok céltalanságának, eredménytelenségének gondolatát nem tudja elviselni. Ehhez pedig nem az események kényszere, hanem egy tudati folyamat vezeti el, melyet feleségének szavai indítanak meg. Maximus és Júlia kölcsönösen és mélyen szeretik egymást, a férfi mégis átadja az aszszonyt a császárnak, mert megbízik — ha nem is kételyek nélkül — mindkettőjükben, "és nem akarja szembeszegüléssel megsérteni elvhűségét. És itt következik a rettenetes kelepce: Júliának lehetősége nyíhk, hogy Valentinianus szándékainak lelepleződése után föllázadjon sorsa ellen; mivel azonban Maximus nem hajlandó vállalni ezt a lázadást, amely nélkül pedig — a szerelmes asszony fölfogása szerint - nem szerezheti vissza belső erkölcsi tartását, Júlia önként föláldozza magát, hogy ezzel a brutális eszközzel döb-