Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

bentse rá férjét — néki az egyetlen fontos férfit — viselkedésének, gondolkodásmódjának tarthatatlanságára. Mindketten önkéntes áldozatot hoznak, s ebben nem csupán egymást vesztik el, de 'kiváló alkalmat adnak két ellentétes világfölfogás összeütköztetésére is. Egyik oldalon Maximus szemében a világ lényege a politika játszma, amelyben az ember, az egyén, — ömaga mindenek előtt, — csak bábu. A másik oldalon Júlia meggyőződése szerint az „ember megcsúfolásával istent sem lehet szolgálni". Az egyik csak az eszmében, a „szent ügyben" hisz, a másik az emberben. Dózsa György humanista szavai itt kapnak igazán konkrét megfogalmazást: nem az ember van az eszméért, hanem fordítva. Nagyszerű művészi igazolása Júlia magasabbrendű igazának, hogy áldozata elindít egy külső folyamatot is: növeli a császár, a zsarnok elleni fölháborodást, Beköltözése a császári palotába adja meg a szikrát csiholó ütést és lobbantja lángra a tömeg lázadását. Az erőteljes nyelvezet, a kemény dialógusok, az egyes jelenetek szikrázó gondolati telítettsége, magas érzelmi hőfoka, az építmény szigorú rendje, a feszültséggócok egyre sűrűbbé válása a magyar irodalomban páratlan drámai hatást hoz létre a Kegyenc végső csúcspontján. A darab főhőse azonban szomorú rokonságban van irodalmunk legjellegzetesebb figuráival és az egzisztencialista filozófiával is. E kettős rokonság bizonyítéka : tehetetlensége. A darab cselekményét a császár, Heraclius, Sidonius, Júlia, az összeesküvők tettei és háttérben meghúzódó népi erők tartják mozgásban. Vagyis a dráma akciókat — .kivétel nélkül — a fékező és engedő Maximuson kívül álló erők hozzák létre. A Macbeth, vagy a Lear király példáján túl, még a kétségekkel vívódó Bánk is leszúrja Gertrudiszt; Hamlet, a nagy töprengő pedig habozás nélkül végez Poloniusszal, halálba küldi Rosencrantzot és Guildensternt, párbajban megöli Leartest, majd a királyt; vagyis a dolgok alakulását számos esetben az ő tettei változtatják meg döntő módon, ő teremt merőben új helyzeteket. Maximus viszont csak passzivitásával vesz részt az események alakulásában: nem mond ellent a királynak, nem védi meg a feleségét, a barátját, nem csatlakozik az összeesküvőkhöz. A császár már bukott, amikor föllázad ellene, de az ítélet végrehajtására ekkor is képtelen. Végül egyetlen cselekedete az öngyilkossága. Arról van szó, hogy az egyre bonyolultabbá váló modern élet körülményei között megsokszorozódnak a választás nehézségei és ezért az ember problémái iránt felelősséggel érző írónak a helyes cselekvés összetevőivel kell törődnie, nem pedig az elhatározás végrehajtásával? Lejárt tehát a cselekvő, célratörő drámai hősök ideje? Nem lehetséges többé a tevékeny ember drámáját áttekinteni, mert az elhatározások és tettek helyességének, vagy helytelenségének mérlegelése az érvek oly tömegét hívja elő, hogy az óriásira duzzadt motiváció-tömeg mellett magának a cselekvésnek el kell jelentéktelenednie? — A modern dráma nagy problémái ezek, Hlyós is számol velük. Talán, ha az írót részletkérdések sokasága nem választaná el a tudományos szocializmustól, nem így merülnének föl a problémák művészetében sem. Arra viszont, hogy a Kegyenc nem csupán művészi érték, de határozott világnézeti állásfoglalás is a társadalmi haladás mellett, Illyésnek a humanizmusba és a demokráciába (a démosz kráciába, a népuralomba) vetett mélységes hite ad kielégítő magyarázatot. A császári kihallgatáson mondja Teleki László Ferenc Józsefnek és tanácsosainak: „Alig fél éve, hogy — alig mérföldre innen — Széchenyi István •— — a ,legnagyobb magyar' agyonlőtte magát. Nem tudjuk, nem azzal a figyelmeztetéssel-e: föladat az is, hogy tisztán tegyük magunkat a sírba. És