Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
vációjuk nem zárt rendszerű, az érzelemkifejezés és a képvilág nem közvetlen folyamatossággal, illetve fokozatossággal fejlődik s az egész vers nem a valóság közvetlen szemléletéből születik és nem is marad meg a mindennapi tapasztalás érzékien fölfogható szintjein. Ez a versváltozat az avantgárdé utáni, az avantgárdé eredményeit fölhasználó modern költemény, legfőbb ismertetőjegye, hogy nem elbeszélő, elszakadóban van a meghatározott tárgy és téridő kötöttségektől, vagy ki is lép ebből a körből. Némelyik változatát látomásosnak nevezhetjük, mert egyes részei nem utalnak vissza közvetlenül tárgyra, látványra, eseményre; a képzelet szabadon jár bennünk, néha csapongó szabadsággal alakítja a szerkezetet, az egyes részek nagyobb önállóságra tesznek szert, s az átmeneteket nyelvileg sem világítja meg s ezért némi talányosság holdudvara veszi körül. Ha a tárgyias verssel hasonlítjuk össze, az is észrevehető azonnal, hogy annak egyszerű érzés-, esemény-, gondola tan yagával szemben jóval összetettebb, több érzelemszálból fonódik össze s tárgy szerint nem oly pontosan megnevezhető. Egyszerre több mindenről szól és külső szerkezete — a sorok, strófák — egymásutánja szabálytalanságot mutat, szemben a tárgyias-epikus vers külső-belső szabályosságával. A korosztály behajózása, Félreértés, hogy mégse essék, Ifjú pár, A vak, Világodban világtalan, Ditirambus a nőkhöz jól mutatja, hogy ez a verstípus Illyés kezén a költői meditáció újszerű alkalmát teremti meg, a látomáselemek gondolatmenettel fonódnak össze. Csak a gondolatmenet ezúttal nem avval az érvelő világossággal, éles elhatárolásokkal, szinte tételekbe szedhető fokozatossággal fejlik ki, mint A reformáció. . .-ban vagy a Baríó/c-ban. Végigjárva a reformáció genfi emlékműve hosszát, a költemény úgy keletkezett, hogy a költő beavatott gondolatai születésébe: az lett maga a vers, ahogyan fölbukkantak, rendeződtek; majd ahogyan az érvek két csoportja vitába szállt egymással. így a vers minden részére egyforma erősségű megvilágító fénykör hullt: egyik rész a másikait magyarázta, motiválta. Nem így a fönt idézett versekben. Mert nem az érzelem kilombosodásának, a gondolat születésének adnak kereteket, hanem leszűrt, egy egyéni lét törvényszerűvé szilárdult gondolataiból, életérzéséből az eredményt közvetítik, szabadon; nem külső tárgyhoz, eseményhez igazodva, hanem a legegyénibb módon, a gondolathullámzáshoz alkalmazkodva. Ma inkább ezt a fajta verset tartják ,,modern"-nek, mert nem magyarázkodik, nem „anekdótázik" hosszan, hanem a mai ember bonyolultabb létérzékelését bonyolultabb módon fejezi ki. Illyés mindenesetre nem csupaszítja rejtvénnyé, csupán valami hangulatsejtelemmé ezeket a verseit sem, hanem többet bíz rá a metaforákra, így érzékelteti a szorongást és a szorongástól való megszabadulást (Ifjú pár); élet, halál, szerelem, remény, reménytelenség érzéseit egyetlen költemény tárgyává teszi (Világodban világtalan), vagy a címben jelzett tárgytól látszólag igen messze járva, a tagadások sorozatával mindig egy-egy igent állító kijelentő mondathalmozással, ismétlés-zuhataggal tart szemlét az élet megtartó erői fölött (Ditirambus a nőkhöz). Illyés költészetét azért tarthatjuk — a líra határai között — teljesnek, összegező érvényűnek és a modern magyar líra fejlődéstörténetében az egyik legkarakterisztikusabb, egyszersmind legtöbb értéket teremtő változatnak, mert verseiben a formaújítás együttlélekzik a tárgyi sokoldalúsággal, a mindenre figyelő érzékenységgel. Halál, szerelem, nemzet, emberiség, múlt, jövő, „mozgó világ", természet együtt alakítja ennek a költészetnek anyagát, téma szerint ez mind föllelhető a versekben, áteresztve a személyiség szűrőjén. 4 Petőfi Irodalmi Múzeum 49
