Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

Ellentéteket szólaltat meg, ám a sokat emlegetett harmónia változatlanul egyensúlyban tartja a szélső pólusokat. Egyik vezérmotívum a haláltudat, de már nem a Mors bona ... ön vigaszával fölruházott eszme formájában. A halállal úgy küzd, hogy az életből akar minél többet befogadni; az abszurditásból — bármily képtelenül hangzik — élettény lett, az élet szerves részévé változott (Éva). Ez az individuális haláltudat tudomásul veszi azt, ami egyszer elkerülhetetlenül bekövetkezik (A harcos fájdalom, Barátom halálára, Védőügyvédem). Érvelni ellene inkább közvetett módon érvel: a sokoldalú élet mindig újjávarázsolódó csodáival. Legszebb természetverseit hívja életre az elmúlás érzése; színektől ragyogó vagy gyászosan sivár látványokban az életszeretet ölt alakot (Madarak, Rózsák a rácson Firenzében, Az őszi méhek aranykereke, Vadrécés ég alatt, A fákhoz, Kiköt az év, Tihanyban). Az igazi ellensúly azonban nem az élet vegetációja, hanem az élet folyamatosságát szervező teremtő munka. A munkavégzés, munkafolyamaitok hozzák létre az emberit. A természetet leigázó, megfékező, az élet fenntartásához nélkülözhetetlen, egyszerű javakat termelő testi munkát ugyanígy idesorolja •— és ez nem profanizálás —, mint a művészi tevékenységet. A vízfakasztó kútásó ugyanígy értékteremtő, mint az író, zenész, festő, •— mindegyikükről külön vers szól. S a munka nemcsak javakat termel, köréje szerveződik az élet, kis és nagy dolgaival. Már a Két kéz is erre az eszmére épült, más módon Az orsók ürügyén ugyanezt mondja. Az orsók ürügyén épp a munkától remél többet — s nemcsák a kétkezitől, hanem a gépekkel végezhetőtől is —, ami kérdése fönnmarad, az minden társadalomnak égető gondja marad, megjósolhatatlan, hogy milyen időtávra. Illyés humanizmusának egyik tartópillére az, amit a munkának .az emberiség életében vitt szerepéről gondol. A másik a közösséghez tartozás, az anyanyelvihez és az egyetemesen emberihez. Az anyanyelvi ós az emberi nem válik külön szemléletében, ódát ír Európához (Vér az érben), s képeket jegyez ki a magyar történelemből (Kormos képek, Vár a vízen, Ady estéje). Abból, amit a magyar múltról és jelenről tud, sók a vigasztalanul sötét látomás. „Muhi, Mohács, Majtény" után fölrémlik újra a nemzethalál víziója (Egy körkérdés tanulsága); az Ady-sor „Hát népét Hadúr is szétszórta" — szörnyű jeleneteket idéz elé: Próbára próba A Rendelés e pai*anoid vásznán. (Ady estéje) S mindennél több rémlátással küzdve, tele kétellyel, kérdéssel, a magyar költészet sok Duna-verse után a Vár a vízen az egész történelemre vetítve mondja ki a vigasztalan végső szentenciát: „Ahány század — minek hazudni? — annyi / lépcsőfok le —• s le, — e nép így ,haladt' / míg meg nem állt — csak fokonként zuhanni." Illyés történelmi freskója csupa bukást, összeomlást, tragédiát és beteljesületlen álmot mutat a történelemből s a fölvonultatott nevek és események valóságosan is ezt sugallhatják. Ezt a tanulságot is. A nem sokkal 1945 után íródott vers már figyelmeztető — de el nem hangzó — szó a történelmet forradalmak diadalmenetének rajzoló szemlélet ellenében. A vers nincs befejezve, mert nem is lehet ennyi pusztulás láttán másként, mint kérdésekkel lezárni s kívánni az újabb nemzedékeknek, hogy higgyenek . .. Nem retorikai fordulat végett hangoztattuk már többször eddig, hogy Illyés ellentéteket él át és ír meg: költészete fényt árnyékot, tagadást igenlést