Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BOTKA FERENC: A nemzetközi proletkult

szervezeti kérdéseken túlmenően azt is megvizsgálja: hogyan hatott, hogyan jelent meg a művekben a Proletkult szelleme, gondolata. S ezen a ponton rá kell mutatnunk a nyugati Proletkult egyik további sajátosságára. Mint ismeretes, a Szovjetunióban a Proletkult vezetői a munkásság által létrehozott kultúra jeszavát tűzték zászlajukra. Elképzelésük szerint a jövő kultúráját és művészetét közvetlenül maguk a munkások fogják megteremteni. Azt bizonygatták, hogy épp ez a személyhez, illetve osztályhoz kötöttség a biztosítéka e kultúra eredetiségének és valódiságának. (Innen a kibékíthetetlennek látszó ellentét a Proletkult és a magukat ugyancsak a forradalomnak elkötelező baloldali futuristák között.) A nyugati országokban a proletárkultúra gondolata nem ilyen leszűkített formájában jelentkezett. Az orosz proletkult előzményét alkotó munkásköltészet erős hagyományainak híján, nyugaton a proletárirodalom gondolata elsősorban azokat a baloldali művészeket vonta a maga körébe, akik a világháború alatti években s a világháborút követő forradalmi hullám közepette keresték a kapcsolatot a polgári társadalmat tagadó és annak megdöntésére készülő erőkkel, — s így jutottak el a szocialista mozgalomhoz. Ezek szemében a proletárkultúra eszméje egyet jelentett a forradalom ügyének a szolgálatával, egy új, szocialista eszmeiségű művészet keresésével, kialakításával. Soraik között szükségképpen ott találjuk — legalábbis a húszas évek legelején — nemcsak a munkás származású művészeket, akik száma rendkívül csekély, hanem a polgári indítású avantgárdé balszárnyának legtöbb képviselőjét is. A tízes és húszas évek fordulóján a volt Osztrák—Magyar Monarchia és Németország területén, ahol legerősebben hatottak a forradalmi hullám lökései, olyan forradalmi eszmeiségű szocialista művészi törekvések születtek, amelyek tartalmukban, mondanivalójukban mély rokonságot mutattak a .szovjet Proletkult kezdeményezéseivel, s amelyek közül a továbbiakban számosan deklarativen vagy szervezetileg is bekapcsolódtak a nemzetközi proletkult mozgalmába. Mik a jellemzői ennek az irodalomnak'

7 Mindenekelőtt: az érzelmi lobogás, a líra primátusa. Akár az orosz, akár a német, a magyar vagy a cseh proletárirodalmat nézzük, mindenütt a vers az uralkodó műfaj, mint az akkori évek életérzésének, a társadalmi mozgások felfokozott dinamizmusának legközvetlenebb műfaji kerete. E költészet legszembetűnőbb sajátossága a forradalmi érzés fortissimója, az elnyomás bilincseit szétzúzó tömegek mindent elsöprő — gyakran elementárisnak, sőt kozmikusnak ábrázolt erejébe vetett hit. (Ez a hangvétel mindenekelőtt az orosz proletkult-költészetben érvényesül, 1. pl. A. I. Masirov— Szamobitnyik vagy V. T. Kirillov költeményeit.) Különös hangsúllyal jut e lírában kifejezésre a forradalom nemzetközisége, az a meggyőződés, hogy az orosz testvérek által meggyújtott láng átcsap az országhatárokon (1. F. C. Weiskopf: Petrográdi tűzlovasok). a proletariátus nemzetközi összefogása meghozza a tőkével való végső leszámolást (1. Komját Aladár: Űj Internacionálé). A forradalom érzéseit visszhangzó költő legfőbb céljának tartja, hogy élessze ezt a tüzet, hogy költeményeinek-indulóinak hangjai hozzájáruljanak a harcbaszervezés, a harcrabuzdítás, az általános proletármozgósítás ügyéhez (1. O. Kanehl: Moszkva vár, Győzelem, E. Hoemle: A vörös harcos éneke, E. Mühsam: Harc!, Komját Aladár: Mindenkihez, stb.). A forradalom jelületi mozgásaival való e szubjektív azonosulás azonban