Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BOTKA FERENC: A nemzetközi proletkult

A „proletkult irodalom" jellegének, tartalmának vizsgálódásaihoz gazdag élményanyagot és dokumentációt találunk Illyés Gyula Hunok Párizsban c. visszaemlékezéseiben. Illyés kötete precíz látleletét nyújtja a mozgalom azon fejlődési szakaszának, amelyből szervesen és törvényszerűen nőtt ki a párizsi magyar proletkult szervezet. E fejlődési szakasz eléggé speciális közegben: egy nyelvileg és életvitelben idegen környezetbe került, emigrációs közösségben érvényesül, mégis tipikusnak mondható. A mozgalomnak azt az átmenetét példázza, amely a szervezettség ösztönös foka és a lenini tudatosság megvalósulása közé helyezhető. Átmenet: az erőgyűjtés, az osztály-összetartozás kialakulásának még meglehetősen befelé forduló időszaka ez, amelyben túlnyomórészt még az érdekvédelem megszervezése és tudatosítása dominál; ugyanakkor azonban már megszületnek benne egy szélesebb világ- és társadalomfelfogás elemei is, amelyek felerősödése a lenini tudatosság, a komplex társadalomlátás felé mutat. Ennek végső kialakításához azonban — akkor és ott — még nem értek meg a történelmi feltételek. E korszak művészete, a proletkult, egyértelműen tükrözi a mozgalom fejlődési fokának átmenetiségét, s mindenek előtt: befelé fordulását, elzárkózását mindentől, ami az osztálytól „idegen". Az írót, aki szükségszerűen kora művészetének teljességét igyekezett megismerni, érthető módon nem elégíthette ki a proletkultos vállalkozások politikai prakticizmusa és egyoldalúsága. Tegyük hozzá: annak ellenére, hogy a proletkult színjátszó mozgalmában, szavalókórus és dalárda műsorainak kialakításában szívesen és önként vett részt. A visszaemlékezések kettős cselekményszála, amely egyrészt a mozgalom változásait, másrészt a párizsi művészi és szellemi élet jelenségeit ábrázolja, teljes egyértelműséggel érzékelteti azt a távolságot, amely a proletkult művészet és a világ totális ábrázolását nyújtó szocialista irodalom csúcsai közt fennáll. S ez a kettősség még nagyon sok mindenre utal: arra is, milyen kerülőket és kitérőket kellett a szocialista irodalom képviselőinek tenniük ahhoz, hogy ezt az irodalmat a korszerű művészet színvonalára emeljék: arra is, hogy ennek érdekében időnként még az „elszakadás" látszatát, illetve vádját is vállalniuk kellett (elég itt Majakovszkij vagy József Attila példjára utalnunk); s végül arra is, hogy a munkásság ügyével való érzelmi azonosulástól csak a marxista gondolkodás, a lenini világlátás tudatos elsajátításán, alkalmazásán és művészi megvalósulásán keresztül vezetett az út a világ teljességét nyújtó szocialista világirodalom megteremtése és kiteljesítése felé. A Hunok Parisban ilyen értelemben nemcsak a porletkult művészet kritikáját adja, de bizonyos mértékig érzékelteti azokat a perspektívákat is, amelyek felé a szocialista világirodalom már akkor, a húszas évek közepén, s — Gorkij alkotó munkásságával — már jóval korábban is elindult. Illyés visszaemlékezéseit ezért a proletkult irodalom felidézésének és értelmezésének egyik legkiemelkedőbb dokumentumaként értékeljük. A proletkult eszméje, szervezete a forradalom hazájában, Oroszországban született 1917-ben, az októberi felkelés előestéjén. Előzményei azonban sokkal korábbra mennek vissza. A Zvezda és a Pravda köré csoportosuló munkásköltők már 1914-ben önálló antológiával jelentkeztek és a pártvezetésben is eléggé elterjedt volt az a nézet, hogy a politikai és gazdasági harccal pár-