Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
CZÉRE BÉLA: Két érintkező pálya: Csáth és Kosztolányi
c. Csáth-írásnak egy mondata: — „Kérem, bácsi, én egy ideges kisgyerek vagyok, és eltévedtem ... ós kérem, tessék engem hazavezetni" — kísértetiesen egyezik a gyerek Kosztolányinak a felesége könyvében idézett mondatával: „Nem látták kérem az ón kisöcsémet? Egy kisfiút tornaingbe? Mert tetszik tudni én egy ideges kisgyerek vagyok. Az emlékképek játékos-lírai rajzásának és a humornak összhangja akkor bomlik meg Osáthnál. s ad helyet fájdalmasabb hangnak, ha az emlékezés gyógyíthatatlan sebet bolygat; mikor rég halott anyjára emlékezik, „aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt" (Találkoztam anyámmal). A gyermek Csáth — éppúgy mint Kosztolányi — titkolt, szemérmes vallomással közeledik az anyjához (Csáth: Emlékirat eltévedésemről; Kosztolányi: Valaki áll a küszöbön); a dada alakját körülfonó gyerekkori szeretet-vágyból hajt ki a későbbi szerelem Csáth egyik legszebb elbeszélésében, A vörös Esztiben. Néha az emlékek kínzóan derengenek, Csáth nem is tudja másképp felhozni a mélyből, mint egy sajátos, egyéni, meglepően korai vizionáriusszürrealisztikuis technikával, az álmok illogikus, de mindig lényeget villantó képkapcsölásával (Ismeretlen házban; Elfeledett álom). Az Elfeledett álom furcsa, gyorsan váltakozó álomképeiben van valami a régi fotográfiák megkövült figuráinak, jeleneteinek nyugtalanságából. Mintha nem bírná el sokáig a képek látását, gyors vágásokkal dolgozik Csáth; a sosem látott állomásépületből apja hajol ki és int neki némán, a hazavezető ösvényen öccse nem ismeri meg, egy semmiben lebegő házba vezeti, amelynek folyosóján „sötét arcú emberek lopóznak el, mint az árnyékok, zsákokkal". Kezdődik a bolyongás a furícsa házban, mint Dante Poklában, de itt nincs sírás és sikoltás, a novella hősét vagy a halottak dermedtsége, vagy a gonosz^arcú némaság várja; végül eljut a kihalt város teljes embernélküliségébe, csak apja keze nyúlik érte, de már nem fogadhatja el; „az apró békákkai és más meztelen, rózsaszínű apró állatokkal" teli úton szép fehér kutyájuk elütött hullájára bukkan, a kutya vérzik, és nyalogatja a földön fekvő máját. A szorongások mindig reális képekből, történésekből nőnek ki; tragikus vagy az elmulasztott lehetőségekre utaló jellegük miatt emeli ki őket ós tölti meg szürreális tartalommal az emlékezés. Az álom sajátos, zsibbadt világában mozog Kosztolányi novellájának, Az ismeretlennek hőse is, de az álom közege itt egyneműbb; minden mozzanat egy probléma, a társadalmilag motivált skizofrénia felé tendál, mint Babits Gólyakalifájában. A közös emlékezés színtere, a boros Bácska az ironikus hangvételű, realista Csáth-novellákban éppúgy megáll az időben, mint a Kosztolányi-írásokban. A szegény kisgyermek panaszainak Bácskájában „félve jár az úri kisgyerek", mert „boros az asztal, véresek a kések, az ördög is fölpántlikázva lumpol"; s a Szabadkán gyakran felzengő lélekharang máj zsugorodásban elhulló „párducot" temet, vagy Csáth komor-vidám alkoholistáit (Bácska; Muzsikusok). Kosztolányi cseh trombitása, vagy a Muzsikusok zenészei „nem tudták meg soha, hogy a cigányos, kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg az életüket, ez vette el tőlük a zene élvezetét, amihez csekély tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörődömségével az ambíciókat, ez kényszerítette rá őket az ivásra, arra, hogy nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul haljanak meg." 13 KOSZTOLÁNYI DEZSÖNÉ: Kosztolányi Dezső (1938.)
