Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
CZÉRE BÉLA: Két érintkező pálya: Csáth és Kosztolányi
A zenekar hangszereit variáló, zenei tételekkel építkező Tavaszi ouverture impresszionista színeire a megrészegült tavaszi ébredéstől a természettel való panteista egybeolvadásig terjedő hangskálán szintén Kosztolányi-versek felelnek (Erdőben, A földön). A Csáth és Kosztolányi által egyaránt reálisan-ironikusan láttatott Szabadka, „a beteg, boros, bús, lomha Bácska" leggazdagabb városa, a gyermekhalandósági és öngyilkos statisztikák országos éllovasa, néha a gyerekkor titokzatos fényeiben ragyog. A varázsló kertjében az Ezeregyéjszaka színeivel lélegző házba kalauzol bennünket Csáth, ahol rablók tanyáznak, s ahol a kertben sosem látott színű-illatú virágok nőnek, szürkületkor „minden virág leánnyá változik" és a varázsló „hempereg a virágok között". A csak színekért csörgedező mese, az önfeledt játék, a félelmetes látvány könnyed, igazán meg nem szenvedett borzongásai és a minden létező öröm mohó megragadásának vágya rokonit ja ezt az írást Kosztolányi novelláival, a titkot-bogozó A csillagász /iával és még inkább az örök mesében élő kedves hazudozók történetével, A nagy csaiáddal. A palicsi ősz elmúlás hangulatára, mikor a tücsök már a jövő nyárról mond mesét (A kék csónak), Kosztolányi Ösz felé c. írása felel. A kék csónak szerelmét váró hőse az októberi beteljesüléssel a kielégültség fájdalmát érzi; a teljes örömöt ostromló Graciant, A hegyszoros hősét pedig akkor indítja útnak Csáth —• 1910 áprilisában —t, mikor ő is „az ős szent gyönyör" elé először futott egy vergődő éjszakán az injekciós tűvel. Grácián mohón és rendületlenül megy előre útján, nem nézi meg „a gyönyörű erdőket és berkeket", „a dús zöld fűben" nagy, csodálatos gyümölcsként heverő, rubensi méretű szőke asszony mellett is elmegy, a két alvó macskához hasonló vékony lányt sem érinti meg; majd Tizián ó és Correggió legszebb Vénuszaira emlékeztető vöröshajú nők következnek, de „Grácián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mező". A völgyben már járni sem lehetett, olyan sűrűn feküdtek a női testek, Grácián négykézláb mászik előre, hogy megsemmisülüjön ebben a halálos vonzásban, belefulladjon a meztelen női testekbe. Megközelítőleg egy időből származnak a farsangi mámort követő bamvazó szerda szorongó hangulatainak a kivetülései : A varázsló halála és a Boszorkány. Kosztolányi Boszorkányában „a frissen esett hó bortól és vértől piroslott", „ferdeszájú ijesztő síró álarcok vigyorogtak az emberre, annyi tarka ringy-rongy és bolond cafrang, hogy az ember fejéhez kapott és szerette volna elhessegetni magától az eszeveszettség e víg gyászát". Ebben a babonáttenyésztő légkörben félelmetesen felnagyítódnak az árnyak: a reszkető cselédlány megöli a sötétben kísértetnek vélt úrfit. A varázsló halálában pedig a varázsló — akinek alakjában nem nehéz A hegyszoros mindent akaró vágyában elpusztult Graciánjára, s magára az íróra gondolni •—, „egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyermekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól", s aki éppen hamvazó szerda hajnalán haldoklik. Feltehetően nem közvetlen hatás, hanem a szemléletmód rokonsága állítja párhuzamba a két novellát. A varázsló halálában a haldokló varázsló, a novellából írt egyfelvonásosban, a Hamvazó szerdában pedig a már halott Utolsó Vendég előtt — Szomory Levél a halálból c. fantasztikus elbeszéléséhez hasonlóan —, elvonul a rokonság: a fájdalmát magába záró erős apa, az anyja, „egy sápadt, régen halott asszony", nagyanyja, egy főkötős, pápaszemes öregasszony, aki már meg is kötötte a harisnyát, amelyben majd eltemetik,
