Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

CZÉRE BÉLA: Két érintkező pálya: Csáth és Kosztolányi

mit az ősidők animalis nyugalmából. Az idő itt nem megfordíthatatlan folyamat, és a tér sem emel korlátokat; a Nílus nyugodt árama viszi lefelé a novella hősét lótuszvirágok és ibiszmadarak között, szívében a tökéletes szabadság érzésével, ami „az ébrenlétben nem képzelhető el". Mert ,,az életben, ha az ember független, az jó is meg rossz is" — itt nincs félelem, a halált a test nem ismeri, ezért nincs szükség a szabadság megtartó korlátaira sem. A mozgás hallatlan öröm — a meztelen test visszatalálása igazi közegébe —, a táj látása nem esztétikai élmény, mert az ember egy vele. Még az írás látszólag egyetlen disszonáns akkordja is mélyebb harmóniát zenget: ,,az asszonyi tudás és életöröm gazdag esztendeiről" tanúskodó, kék karikákkal árkolt szemű zsidó asszonnyal való kapcsolata az embertelenül szigorú törvények ellenére is csak látszólag beteljesületlen. Hiszen a novella álomjáró hősét már eleve sem gyötörte az a félelem, „hogy a nő talán nem lehet, nem lesz a miénk, vagy ha lesz is, de nem mindjárt"; az idő a vágyba nem oltja bele az aggodalom kesernyés ízeit, egyszerű, természetes érzés vonzza egymáshoz őket, amelynek nincs sodrása, a fájdalom nem vájja medrét, egyszerűen-szép az elválás is. — „Letérdeltem előtte, átöleltem áldott csípőit ós csókot nyomtam két térdére." •— Érezzük, hogy a találkozás, mivel nem mutat a megsemmisülés felé az idő, megismételhető. Élet, szerelem, halál pólusai között Élet, szerelem és halál titkairól, kéj és fájdalom furcsa egymásba-játszásairól szólnak a korai impresszionista-szimbolista Csáth-novellák ; extrém helyzetek borzongásai és sejtelmes hangulatok impresszióit céltudatosan összefogó szimbolika utal a titkokra a korai Kosztolányi-novelláskötetek elbeszéléseiben is. A Történet a három leányokról mesei ihletésű lányfigurái addig boldogok, amíg öntudatlan örömmel együtt élnek a természettel, örök időtlenségben, szerelmet, halált nem ismerve; mikor a szőke, a barna és a vörös lány, akiknek „legfehérebb patyolatból készült" ingén „átlátszott a rózsaszínű bőrük", megismeri a szerelmet, megismeri a fájdalmat is. A történetet akár egy Kosztolányi-verssel is befejezhetjük, a népmesei ütemezésű, hangulatú Ská lá val: A gavalléraranytallér hovament? Porlad ő is, mint a szívük odalent. Hervadt ajkuk csókos álmotsírva kér. öszi éjjel a nők ágya mint a vér.