Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
SZABÓ B. ISTVÁN: A mérleg nyelve
új viszonyt: egy lényegében — életműve döntő részében — szocialista művész és a szocialista kritika, kulturális politika viszonyát figyelhetjük. Az a vonal, melyet e kritika Illyés Gyula és művei köré rajzolt — mint látni fogjuk —• görbe: lázgörbe. Leolvasható róla irodalomkritikánk negyedszázadának mindenkori egészségi állapota is. 1 9 4 5 — 1 9 48 A felszabadulást közvetlen követő hónapokban a marxista kritika nem szembesítette részletekbe menően a nem-kommunista írókat, írócsoportokat két háború közötti tevékenységükkel. Nem elemezte így Illyés Gyulának, a legegyetemesebb tehetségű „népi" írónak útját, műveit sem, nem vizsgálta részletekbe menően a kommunista párthoz, illetve a megdöntött társadalmi rend különböző személyeihez és intézményeihez való viszonyát. Nem arról van szó, hogy a végre telitorokkal megszólalható marxista kritika konokul hallgatott volna Illyés és a „népi" írók múltjáról. Hanem arról, hogy nem mondta ki maradéktalanul a véleményét. Az irodalom frontján is igen parázs társadalmi, eszmei küzdelemben taktikai harcra kényszerítette a kommunistákat e fontos stratégiai pont körül a pártállása, osztálynézete, szándéka, múltja, jövője szerint rendkívül változatos, közelebb-távolabb, jobbra-balra helyezkedő harci sokadalom. Kétségtelen és helyeselhető, hogy a forradalmi, a demokratikus, a haladó erőket toborozván a marxisták Illyés és a „népiek" fölszabadulás előtti tevékenységének inkább a forradalmi elemeit hangsúlyozták. A vitatható, vagy vitathatatlanul reakciós ideológiai torzulatok támadására vetni a hangsúlyt, nem jelentett volna egyebet, mint kockára tenni annak a számszerűen is, közéleti jelentőség tekintetében is nagy fontosságú tömegnek a demokratikus, majd a szocialista forradalom felé fordulását, amelynek Illyések szószólói voltak, amelyet korábban befolyásoltak és — jó úton — továbbra is irányíthattak volna. Mindamellett célzatos rágalom volt a kispolgári radikálisok dühödt rohama a kommunista sajtó ellen, (amiért — úgymond — megbocsát, sőt a talpát nyalja a hajdan Gömbössel parolázó Illyésnek) és természetesen maguk Illyések ellen, akiknek gettókban pusztult szülők és falhozvágott csecsemők emléke nevében egyenesen kötelet kívántak a nyakukba. Célzatos volt, mert olyan belharcba akarta provokálni a kommunistákat, amelyben csakis veszteni, tömegeket veszíteni lehetett volna. Szorosabban az irodalompolitika aktualitása felől tekintve pedig, zavartkeltő módon, akkor élezték e megosztó szempontokat, amikor a kommunisták a haladó irodalom egységének megteremtését írták zászlójukra. 1 Rágalom volt pedig azért, mert a ki nem mondott fenntartásoktól eltekintve sem volt igaz, hogy a marxisták elvtelenül, kritikátlanul hajbókoltak Illyések előtt. Ne csak Révai József magas szinten dialektikus tanulmányát 2 idézzük, mert az az 1935—38-^as „népi-fénykor" lehetőségei felől mért, ítélt; akkori — mondhatná valaki — időszerűsége is. Ám Lukács György írástudók felelőssége című tanulmányát 1945-ben jelentette meg Budapesten, 1 ' 1 HARASZTI S ANDOR: Urbánusok és népiesek. Fórum, 1946. 95—98. 1. 2 RÉVAI JÖZSEF: A népiekről. Marxizmus és Magyarság. Szikra Bp. 1946. 133—143. 1. 3 LUKACS GYÖRGY: írástudók felelőssége, Szikra, Bp. 1945.
