Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
LENGYEL DÉNES: Az irodalom helyi hagyományai
léptei nyomát még fel lehet találni a Nagyerdőn, akár az erdei andalgások közepette, akár a Dobos-pavilonban, amelynek helyén egykor városvégi csárda állott, és ide Vitéz szívesen látogatott. Odabent pedig a városban: a Csicsogótól kezdve a Sz. Dávid István kocsmájáig, minden polgári bormérés dicsekedett azzal, hogy az egykor számba se vett Csokonai falai között megfordult — mióta szobrát felállították. — Vajon járt-e ide Csokonai? — kérdezte Ady Endre Péter Pál vendéglőst, aki patriarkális debreceni szokás szerint nagyon szeretett elbeszélgetni a Dugó asztaltársaság vendégeivel, a színészekkel, hírlapírókkal. Péter Pál kövér tenyereivel legyintett: — Mindennapos vendégem volt!" 10 Már ifjúkorában számos irodalmi vonatkozású anekdotát hallott Jókai, aki Kecskeméten Gyenes Mihálynál lakott, s a derék házigazda sok adomát mondott Katona Józsefről, személyes ismerőséről. 17 Később, az Üstökös című humorisztikus lap megindításakor. Jókai valóságos gyűjtőtábort szervezett és a gyűjtemény darabjait folyóiratában, majd kötetben is kiadta. A hatalmas anekdotagyűjtemény és a nagyszámú visszaemlékezés az írókhoz, költőkhöz fűződő hagyományokat éppen úgy őrzi. mint a kor levegőjét, atmoszféráját. A visszaemlékezéseket találóan jellemzi Bisztray Gyula, amikor ezt írja róluk: „A visszaemlékezésekben többnyire egyéni, jórészt csak általa ismert részleteket, epizódokat örökít meg. író-elődeinek és kortársainak élet- és jellemrajzához szolgáltat rendkívül becses vonásokat, teljesen ismeretlen adalékokat, amelyekről — baráti kapcsolatainál fogva — egyedül ő tudott s csakis ő nyilatkozhatott." 18 Jókai visszaemlékezéseinek nagy előnye, hogy az író eredetileg festőnek készült, tehát megfigyelte a külső vonásokat, volt érzéke a színekhez, és úgy írta le az arcvonásokat meg az alakokat, mintha képzőművészeti ábrázolásra készülne. Másrészt maga is tagja a társaságnak, tehát nem a riporter kérdéseivel közeledik barátaihoz, hanem hallgatja őket, és részt vesz vitájukban. Végül jellemez is: egy-egy jellemvonást fűz a külső ábrázoláshoz. Érdemes ebből a szempontból egy pillantást vetni Az én kortársaim című írásának néhány szakaszára : „Oh, mi szép fiúk voltak! Csengery Antal, halavány arcával, sűrű szemöldével, izom telj es homlokával, Széchenyi István arcának ifjabb kiadása, ö nála szoktunk összegyűlni esténként 47 őszén és telén ... Ott ült Czakó, soha nem mosolygó barna arcával, komor, erőteljes alak, akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt a Sakuntaláról s a hindu irodalom remekeiről. Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délceg alakjával, aki oly sebesen tudott magyarul beszélni, mintha franciául szólna... Pálffy Albert szép, nyúlánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csípősen szólt: barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hatok mögött védelmezé őket.. ," 19 A költők és az írók tisztelettel és kegyelettel ápolják a holtak emlékét, gyűjtik a relikviákat és a közönséget is áhítatra intik. Amennyi szeretet fűti 16 KRÜDY GYULA: Vidéki éjszakák lovagja, írói arcképek, (Válogatta Kozocsa Sándor), Bp. 1957. IL 53—54. 1. 17 JÓKAI MÓR: Katona József Bánk bánja, írói arcképek, (Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula), Bp. 1955; 118. 1. 18 BISZTRAY GYULA: Jókai „irodalomtörténete", J. M. Írói arcképek, Bp. 1955; 9. 1. 19 JÓKAI MÓR: Az én kortársaim, Eletemből, I. 169—170. 1.
