Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

SZEKERES LÁSZLÓ: Torockó regénye

A torockóiak legkiválóbb tulajdonságait megtestesítő Manasséval együtt ítélte el az erőszakot, s egyenlőségi jelet tett a forradalmi igazságszolgáltatás és az elbolondított csőcselék rémtettei közé. Rómában már nem kétféle forradalmat ábrázolt, mint A kőszívű ember bécsi jeleneteiben. Itt már mind a „szociális forradalom", mind az „elvforradalom" véres felelőtlenséggé fajult. S miként a román pusztítás vagy a klasszikus olasz—osztrák háború, ez is kiábrándított, hogy a békepolitika örök érvényét demonstrálja. Jókai tudatosan módosította forrásait, gonddal válogatta, ill. változtatta az élő modellek jellemvonásait, s ezzel mintegy átrendezte az Egy az Isten cselekményét. 1875-i állásfoglalását vetítette a szabadságharc idejére, s immár a „békepárti okos emberek" erőfeszítéseit dicsőítette. Azt érzékeltette, hogy a népi mozgalmak, a történelemalakító forradalmi kísérletek értelmüket vesztették; a világhistóriát a Manasséhoz hasonló „békefolzófusok" irányítják. Erdély unitárius „senki szigete" a katolikus egyházzal és az osztrák birodalommal szemben hirdette és motiválta Jókainak a történelmi bosszúállást elvető nézetét. A kiegyezés hatására keletkezett regényében, A kőszívű ember fiaiban a szabadsághősöknek állított emléket Jókai, majd a fúziós fordulattal maga is megtette azt az utat, amely Adorján Manassé politikájához vezetett. 1867-et kiindulópontnak tekintette, s elsősorban a közös hadügy és a pénzügyi önállótlanság miatt tiltakozott az ellenzék táborából. A kőszívű ember fiaiban az önálló hadsereg mellett, a nemzeti kapitalizmussal szimpatizáló regényeiben (Fekete gyémántok, Az arany ember, A jövő század regénye) végső fokon az önálló magyar pénzügy mellett érvelt. Ellenzéki magatartását tükröző műveit alig-alig kezdte ki a Forradalom alatt írt műveihez hasonló alkalmi önigazolás. A közéleti kontrasztok frissesége drámai erővel telítette munkáit. A nemzeti hadsereg gondolatát elvető Jókai regényei elerőtlenedtek, az aktív Baradlay Richárdok kiábrándult Áldorfay Incékké változtak, a munkás emberiségért fáradozó Berend Iván és a jövő századot irányító Tatrangi Dávid egyénileg nagyszerű, mégis a szabadságharc perifériájára menekült Adorján Manassévá változott. Amíg Jókai eljutott A kőszívű ember /iáitól az Egy az Istenig, az 1867-i kiegyezés tagadásától az 1875-i fúzió igenléséig, olyan események játszódtak le mind az ország életében, mind egyéni sorsa alakulásában, amelyek a regény mondanivalóját is meghatározták. Mindenekelőtt a kiegyezés továbbfejlesztésébe vetett reménykedései hervadtak le. Hiába bízott Jókai az ellenzéki pártok egyesítésében és a hazatért emigránsok politikai aktivitásában. Tisza Kálmánék nem a szélső baloldallal, hanem a kormánypárttal szövetkeztek, s a volt 48-as hazafiak nagyrésze feladta forradalmi követeléseit. De az európai méretű történelmi változások Jókai ellenzéki meggyőződését is alapjaiban ingatták meg. A porosz—francia háború s még inkább a Párizsi Kommün láttán a Monarchia sorsa miatt aggódott, s az 1870-es években már az önálló magyar hadsereg gondolatát feláldozva ragaszkodott a békéhez, a Habsburg-birodalom egységéhez. Igaz, általános békeszeretete eddig is megnyilvánult szinte minden egyes munkájában. Szabadságharcos írásait lényegében már 1848-ban az egyetértésre törekvés hatotta át. A márciusi vívmányokért romantikus hajlamainál fogva is lelkesedett, de a honvédő harcot a bécsi politika miatt vállalta. 1849 tavaszán a békepárt korifeusai — hírlapíró tehetségén kívül — épp békeszeretetét igyekeztek kihasználni. A Bach-korszakban keletkezett munkáiban; a szabad-