Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
MEZŐSI KÁROLY: Petőfi és Czakó Zsigmond
Czakó a Leona c. drámájával hívta ki maga ellen a Honderű heves támadását. 1847. „nyárhó" (július) 13-i számában, öt hónappal az öngyilkosság előtt bírálta az irodalmi lap Czakó drámai költészetét. 10 „Vörössipkás drámaíró! — állapítja meg elsőként a kritika ritkított szedésű szövegrészben Czakó Zsigmondról —, ki mindenütt a szenvedély vörös zászlaját tűzi ki, mellyet mint rossz ízlésünk symbólumát és minden művészi igazság szemfödelét lobogtat." — így akarta kifejezni, hogy Czakó a francia forradalmi eszmék és a társadalmi haladás hirdetője. Mindebből következett, hogy a kritika teljes mértékben lesújtott Czakóra: „Darabjaiban minden természetlen, torzított." — „Talentoma fájdalom! ráklépésben halad... az első jó darab után mindig rosszabb rosszabb következett." — „Nem jó, ha az ember óriáslángészről álmadozik, az álmák igen könnyen lidérczczé válna, melly a korlátolt tehetséget szabad lélekzéshez nem juttatja." — „Leona írója nem egyszer lőn említve Shakspearrel (így!) egy companiában. E két úr úgy hasonlít egymáshoz, mint a földgolyó egy vakandtúráshoz, — és mégsem hasonlítanak úgy, mert a vakandtúráson mégis van valami földi, holott Oz. úrban teljességgel semmi shakspeari nincs," — A fiatal drámaíró „együgyű pajtásai tömjénétől félig meddig már tönkre is juttatott szép tehetség". Czakónak a Drámaíró Választmányban betöltött szerepéről is a gúnyos „drámaíróválasztmánybelitagcsa" kifejezéssel szól. Dicséretére csak egyet említ, hogy „nyíltság és önállással felszólalt a nemzeti színházi igazgatási visszaélések ellen". Ezek után érdekes, hogy amikor Petőfi Czakó temetésén tetemre hívta a „gyűlölséget", az Életképek nekrológja pedig a lélekmérgező kritikusokat, akik most már „elégedetten verhetik ki tollaikat, munkájuk beteljesedett", ezekre a megállapításokra hogyan reagált a Honderű. Azzal kezdte a Czakó haláláról szóló emlékezést, hogy „általában szomorú, szánandó a magyar költő sorsa". 17 Ott volt a lap szerkesztője is a „sok reményeket nyújtott fiatal drámaköltőnek temetésén". Pontatlan adatközlés után, mely szerint Czakó 13-án főbelőtte magát, így folytatta: „Sok mindenféle hír kering e határozatának okáról, melyeket azonban anyagi szükségre lehet mind visszavinni." Nem akart tudni másról, mint hogy Czakó tettének oka „az éhhalált megelőzni akaró öngyilkolás", és „ez a legszomorúbb tanulság Czakó gyászos kimúltából". Hivatkozik arra, hogy Czakó kétségbeejtő anyagi helyzetben volt, többektől kért segélyt. Feltűnő igyekezettel akart szabadulni a vád alól, hogy Czakóval szembeni támadásának valami köze is lehetne az öngyilkossághoz. Még inkább azt hangoztatta: Czakó tehetségét „első ismerte el és monda ki e lapok szerkesztője", midőn Czakó első drámáját, a Kalmár és tengerészt bemutatta ; — „ki hitte volna, hogy így kénytessék semmivé tenni őmaga hinden hozzá kötött reményeket?!" — sajnálkozott a továbbiakban, hisz Czakó drámaírásunknak „ha egyszer dús fantáziájának szárnyait tanulmány és művészi tökélyesülés fékezendik vala, egyik fő támasza fogott volna lenni". (!) — így írtak akkor a Honderűben. Vagyis még abban is bíztak, hogy Czakó írói működése később irányt változtathatott volna. Nagyon jellemző a Honderű szerepére, hogy ugyanabban a számában, amelyikben Czakót a fentiek szerint elparentálta, Petőfiről gúnyolódik a szerkesztő, hogy „valaha . .. roppant világ és embergyűlölő volt ő, annyira, hogy a föld egy óriási szemétdombnak tetszett előtte", de Dumas kigyógyította őt „nagy10 „IRODALMI ABC SEVERUSTÓL" c. kritikai sorozatban, II. 2. sz., 30—31. 1. 17 December 2l-i sz., 496. 1. — A HonSerű e száma tehát két nappal az Életképek hivatkozott száma után jelent meg. Aláírás nincs a Czakó haláláról szóló emlékezés végén.
