Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

SZEKERES LÁSZLÓ: Torockó regénye

Ezután írta: „Vegetáriánusok zöldséget nyersen, fürödnek napfürdő, nem esznek, de nem is dolgoznak". A regény legidősebb tagja háza népével együtt növényevő. Azt, hogy az ortodox vegetáriánusok nem dolgoznak, az Egy az Istenben nem említette Jókai. Nyilván azért, mert az Adorján család és a torockóiak munkaszeretetét a realitáson messze túl dicsérte. A „Kőágyúk" bejegyzés azt mutatja, hogy a szabadságharc emlékeit személyesen figyelte. A bányászok kemény munkáját őrizte néhány szó. Az unitáriusokra szórt rágalmak után a román felkelőkről jegyzett emlékeztető szavakat. Néhány sorban a torockóiak és a rómaiak vallásosságát hasonlította össze: „Nálunk az Isten pompája láthatatlan, a nép jóléte látható. Rómában az Isten pompája látható, a nép jóléte láthatatlan". Nem kétséges, hogy e sorok a regény alapvető ellentétére utalnak: „Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és szurtos. A torockói imaház falai meztelenek, de népének arca ragyog a boldogságtól." Erdélyi útján lila tintával írta egymás alá a kialakulóban lévő Egy az Isten főbb szereplőit. Számos megjegyzés vonatkozott a regényben ábrázolt erdélyi „magyar zsidókra" és az Adorján család tagjaira. A következő noteszében már Pesten egészítette ki tapasztalatait Orbán Balázs és Charles Boner könyvének jegyzetelésével és fordításával. Itt jegyezte fel az Erdélyben hallott táncdal, ill. rigmus egyik változatát, amelyet aztán ő tett közismertté: „Az én csizmám disznóbűr Apám hozta Sütkérül A sütkei mesternek Nincsen pénze szegénynek Hej, kicsi nekem ez a csűr Kirepülnék, mint a fürj Madár." Jókai — bár személyes érzésvilágából legtöbbet Manassénak kölcsönzött — úti élményeit, a váratlan fordulatok hatását általában Blankába plántálta. Jókaiból váltott ki csodálkozást Torockó környékének magával ragadó természeti szépsége és a vegetáriánusok bölcs derűje. Az egykori feljegyzések alapján írónk volt, aki mindenképpen meg akarta nézni a torockóiak istentiszteletét. Személyes kíváncsiságát ebben az esetben is Blankára ruházta. A szép menyasszonyt szemügyre vevő Jókai elismerő bámulatát a regényben Blanka csodálkozása váltotta fel. Blanka tapsa Lányi cigány produkciója után Jókai személyes elismerését nyugtázta. A mindenütt otthonosan mozgó, tájékozott, a váratlan helyzetekben is talpraesett Manassé jól ismerte Erdélyt, s durva pszichológiai hiba lett volna, ha Jókai döbbenetét ő örökölte volna. A noteszfeljegyzések megerősítik azt a véleményünket, hogy Jókainak különleges munkamódszere alakult ki a regények színhelyének tanulmányozásakor. Először a friss élmények hatására — ha kellett kőszirten, utazás közben, vagy terített asztalnál — rögzítette noteszeiben fontosnak ítélt élményeit — szépírói igény nélkül, kizárólag magánhasználatra. Másodszor utazásról hazatérve viszonylag nyugodt körülmények között s körülhatárolt tér- és időkeretben mozgó útirajzokban bocsátotta a hozzá közelálló olvasói, előfizetői elé élményeit, szépirodalmi igénnyel, megtűzdelve személyes vonatkozásokkal és biográfiai adalékokkal. Harmadszorra általánosabb érvénnyel érlelte szépirodalmi alkotássá utazása tapasztalatait. A szubjektív vonásokat már háttérbe