Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Sára Péter: Tájélmény Ady költészetében

T Á J É L M É X Y A D Y K Ö L T É S Z E T É B E N SÁRA PÉTER Ady stílusának sajátosságairól írva már többen kiemelték, bogy az erős muzikalitás költészetének egyik legjellemzőbb vonása. Verseinek varázslatosan szép muzsikája a kor legnagyobb zeneszerzőit is elbűvölte, és számtalan költeményének megzenésítésére ihlette. Különösen jelentősek Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla megzenésítései, akik zseniális érzékkel figyeltek fel azokra a versekre, amelyek elsődlegesen zenei ihletésűek, illetőleg a költő valamilyen auditív élményéből inspirálódtak. Adynak ezek a versei látszólag távol állnak a közvetlenül értelmezhető valóságtól, többnyire erősen misztikus, szimbolikus jelentésűek, de a bennük kifejezett hang-inspirációk, hangulatok és tájélmények elárulják, hogy Adynak még a legsejtelmesebb szimbolikus versei is személyes élményeiből fakadtak és kimutathatóan a közvetlenül észlelt, vagy felismert valóságból transzponálódtak; A köztudattal ellentétben — Adynak nagyon is intenzív, eleven kapcsolata volt a valósággal, amelynek jelenségei, megnyilatkozásai hallatlanul mélyen érintették. Ady világának központjában az ember állt, de a természet „csodái", szépségei sem hagyták érintetlenül sem világnézetét, sem pedig költészetét. Érdekelte az a világ, amely az embert körülveszi, jellemzi és magyarázza. Nemcsak prózai írásai, hanem versei is tele vannak olyan realista képekkel, olyan kitűnő természet- és tájjellemzésekkel, amelyek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a „titkokat", belső összefüggéseket kereső költő a tájat, a látható világot sem rekesztette ki költészetéből. Igaz ugyan, hogy Petőfi-, Arany-szerű részletes tájleírásokat Adynál csak ritkán találunk, de életének, utazásainak, kóborlásainak színtereit azért a maga sajátos tömör stílusával, verseinek egy-egy plasztikus, karakteres képében gyakran felidézi. Tájleírást, vagy tájélményből fakadó verset pályája első szakaszán keveset találunk. Ez azonban teljesen érthető, hiszen az induló Ady Endre ekkor még a századvégi magyar lírikusok romantikus, szentimentális költészetétől megittasodva kerülte a „hétköznapi" témákat, és saját élményei csak elvétve szüremlettek be verseibe. Ebből a korszakából tájat, vagy tájhangulatot felidéző képet is csak ritkán találunk s ezek a képei is jobbára erőtlenek, homályosak, mert érezhetően nem az élmény ereje, frissesége szülte ezeket, hanem csak a vágyakozás víziójában fogantak. A nehéz anyagi körülmények között élő ifjú költő Debrecenből, vagy éppen Temesvárról olykor vágyódva gondolt vissza otthonára, szülőfalujára és ilyenkor felidéződött benne annak a kis, nádfedeles, fehér falú, kisablakos háznak a képe, amelyben 10 Petőfi Irodalmi Múzeum 145