Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Balkányi Enikő: Irodalmi kiállítások vándorúton

mentje katonájának színezett metszete, a debreceni kispolgárok tarka öltözékei, a Ludas Matyi első illusztrált bécsi kiadásának finom, színes figurákkal díszített címlapja, a Ludas Matyi-balett operaházi előadásának színpompás jelenetképe és még jó néhány dokumentum eredeti színeinek sokféleségével maga kínálta a lehetőséget, hogy a messze vidékekre eljutó kiállítás nézői számára Fazekas sokszínű életpályáját és a Ludas Matyi mesevilágát a fotók fehér-fekete-szürke színköréből kilépve tárjuk fel. Magától értetődően nem élünk ezzel az eszközzel olyan költői pályaképek megjelenítésénél, amelyekre az elmélyült komolyság, a társadalom és nemzet nagy problémáinak vívódásokkal terhes átélése, sőt a tragikus komorság jellemző. A dokumentumoknak eredeti színeikben történő megmutatása mellett a kiállítás tárgyához kapcsolódó hazai táj népművészetének, a kor stílusirányainak színekben is feltáruló jellegzetességeit adott esetben szintén célszerűen és esztétikusan tudjuk érzékeltetni. E motívumoknak mértéktartó beiktatása didaktikai szempontból is jelentős, egyszersmind a színek és mértéktartással alkalmazott díszítőelemek igénybe vételével a fényképdokumentumoknak eg}diangú, önmagukban unalmassá válható látványát kedvesebbé, derűsebbé, játékosabbá varázsolhatjuk. A vándorkiállítás szerkesztésének speciális gondjai közt nem elhanyagolható az a körülmény, hogy a kiállításnak minden egyes állomáshelyén más és másformában elhelyezhetémek kell lennie. A tablók tartalmát tehát úgy kell összeállítani, hogy azok egymásutánja bárhol megszakítható legyen, minden tabló mondanivalója önmagában — a többi tablótól függetlenül is — lezárt, kerek gondolati egységet alkosson. A tablóknak egyenként, külön-külön is önálló gondolati tartalmat kell ábrázolniuk, vagyis az egyik tabló tartalmát nem folytathatjuk, egészíthetjük ki a következőn, s egy előző tabló megszerkesztésénél nem építhetünk arra, hogy anyagát majd az utána következő teszi teljesebbé. Le kell tehát mondanunk arról a különben tetszetős és sok témából önként adódó megoldásról, hogy a kiállítást alkotó egységek, tablók, együttesen valamiféle egybefüggő folyamatot ábrázoljanak. Ilyen megoldást csak olyan esetben választhatunk, amikor a kiállítás — előre tudottan — csak nagyméretű, összefüggő sima falrészekkel rendelkező helyiségekben kerül bemutatásra. Ilyen megszerkesztésű volt pl. a Szovjetunióba 1964-ben kiküldött József Attila-vándorkiállításunk. A kiállítás a költő életpályájának és költészetének egységét, megszakítatlan folyamatát a teljesen egymás mellé illesztett — egyetlen nagy látványt alkotó — tablósorozattal igyekezett kifejezni. Az egymáshoz kapcsolt hófehér tablókon a lázgörbére, az elektrokardiogram nyugtalanul lüktető vonalaira emlékeztető formamegoldás a tépett szélű, helyenként csak részleteket láttató sötét tónusú fényképekkel az érzékeny költői lélek és az azt kegyetlenül marcangoló társadalom viszonyát is művészien érzékeltette. A nagyszabású és csak nagyobb méretű helyiségekben történő elhelyezésre szerkesztett kiállítás —- kivételesen előnyös feltételek között —. ezt a konstrukciót alkalmazhatta, általában azonban mindig gondolnunk kell arra, hogy a kiállító helyiség, mozielőcsarnok, iskolai tornaterem, vagy szélesebb folyosó, esetleg kisebb befogadó képességű klubszoba, vagy művelődési ház előadóterme méreteivel, kiugró falszögleteivel kényszerítően meghatározza a felállítás módját, s így alkalmanként több, vagy kevesebb egységet kell és lehet közvetlenül egymás mellett s ismét többet, vagy kevesebbet egymástól elválasztva, elkülönítve elhelyezni. A vándorkiállítás tartalmának megszerkesztése megoldhatatlan anélkül, hogy a technikai kivitel módozatait, lehetőségeit az egy helyen bemutatandó kiállításoknál még fokozottabban ne mérlegeljük.