Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

SÁRA PÉTER: Margita élni akar

Azt is jól látta, hogy a magyarság már nem elégedhetik meg látszateredményekkel, létét igazoló történelmi szimbólumokkal, hanem a jövőt biztosító eleven életre van szükségünk. Ady látott olyan jeleket is, amelyek azt mutatták, hogy a nemzet élni akar. Ezt a meggyőződését erősítették benne az alig néhány hónappal korábban lejátszódott május 23.-i események is. Az első világháború előtt talán ekkor fejeződött ki legbiztatóbban az öntudatra ébredő magyar dolgozók élni akarása. Adynak azonban még ebből is arra a végső következtetésre kellett jutnia, hogy a haladás táborában nincs még megértés, összefogás és egységes akarat. S mink, a szemlélődő távoliak, Véres váratlan csillagokat láttunk S hittük, bódul a legszebb ember is Ezen a Becses, papos, úri tájon, Hogy nincs, ami lelkünket összekösse S akik volnának is, sohse tartunk össze. A költő büszkén vallotta, hogy ezt az élni akaró magyar szellemet elsősorban ők bírták életvágyra. De jól ismerte az ellentmondásokkal teli magyar életet és tudta, hogy az eseményekből nehéz következtetni a jövőnkre. Más pillanat a magyar pillanat, Minden egyik a másikat csúfolja, Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol, A másik a sír-földelőt dobolja. Pedig Ady ezt a kifürkészhetetlen magyar jövőt ostromolta a legszenvedélyesebben. Ezért vallatott és vallott mindent olyan makacs következetességgel. Jogos kételyei között hányódva lázasan kereste a bizonyost a nagy bizonytalanságban. Vájjon Margita fölröpülhetett Az Elet forró, egyetlen napjához, Vagy itt kereng alacsonyan, remegve, Halkul vétózva Lukács —Tisza-rendre ? S ahogy futnak e menekült sorok, Úgy buggyan ki szívemből megfacsarva Magyarság fénye, könnye s tört hite: Oh, Margitánk, mi lesz hát belőlünk ? Szeretett volna valami biztatót kiolvasni a jövőből. Hinni, reménykedni szeretett volna abban, hogy annyi lomhaság, megalkuvás után talán nálunk is ki fog sarjadni az élet. De szabad-e ítélni magamon Fátumáról egy furcsa kicsi népnek ? Új igazak történtek s fátumok Márul-holnapra szavainkra lépnek. De mennyi biztatót láthatott az olyan ember, aki tudta, hogy a világ feltartóztathatatlanul száguld egy olyan hatalmas katasztrófa felé, amely még a legerősebb népeket is meg fogja rázkódtatni, miközben Magyarország sorsát olyan politikusok irányítják, mint Tisza István, akinek legnagyobb gondja ebben az időben a feudális osztály és a finánctőkések érdekeinek összeegyeztetése volt. Előre érezte, hogy ez a politika háborvíba, biztos romlásba sodorja az országot.