Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

Nyugodtan mondhatjuk, hogy ő, aki annyit panaszkodik az asszonyi alhatatlanságról, a „szélben ingó, hajladozó nádakról", a régi magyar irodalom egyetlen valóságos Don Jüanja. A hagyomány szerint legalább tizenöt különböző nő ihlette verseit, de jó részüknek épp csak a keresztnevét ismerjük, köztük ilyen kedves, régi keresztneveket, mind Borcsa, Éva, Krisztina, Jozefa, Terezka, Anna vagy Julianna. Ennyi név csak futó viszonyok emléke lehet, így semmi meglepő sincs abban, hogy lírájának a szakítás az egyik főmotívuma. Alighanem még mint garnizonról garnizonra rendelt katona tanulta ki a gyors szakításnak ezt a művészetét, amelyben a rokokószerelem egyik legfőbb jellemzőjét ismerhetjük fel. Olaszországi katonáskodása közben egy Gazola nevű grófnőhöz fűzte talán mélyebb érzelmeket felkorbácsoló liaison, azt azonban már nem tudjuk, hogy itthoni kedvesei szokásos környezetének, az arisztokráciának asszonyai közül kerültek-e ki? Csak arra van adatunk, hogy szeretett szép korcsmárosnőkkel enyelegni. A köztudatban mindenesetre az volt elterjedve, hogy nem ritka anyagi zavarait szerelmes természetének köszönhette. A pénzét elszedő rusztikus Vénuszoknak azonban aligha kellett a főúri líra örök rabságot és síron túli szerelmet ígérgető hangján udvarolni, a hozzájuk inkább csak az olyan tréfás hangú verseket írhatta, mint a ,,Szép Cicerkém", „En babácskám, nyilt rózsácskám", „Édes dudi duduskám" és még néhány társuk. Igénytelen, de legalább őszinte dalok ezek, a mélyebb érzést, igazi emberi vonzalmat kedves babusgatás pótolja bennük, olyan enyelgő játék, amellyel nem jár több emóció, mintha egy macskával, vagy agárral játszanék. Maga az enyelgő játékosság ugyan még nem zárná ki a mélyebb szerelmet, de Amadénál nem erről van szó, s ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ha csak egy kicsit is megharagszik, gügyögően kedveskedő dalát meglehetősen nyers hangon énekli vissza: Szép Cicerkém... Szép Cicerkém, Szelíd birkém. Már hozzád hódultam ; Hiv szerelmet, Vidám kedvet Tetőled kódultam; Csócsi, csécsi szivem ! Aj, aj, édes lelkem! Him, ham, hum, hum! Him, ham, hum, hum ! Csak ezért vidultam. Szép Cicerkém, Szelid birkém, Engedd gyapjacskádat, Emlőcskédbül, Tejecskédbül Nyomjam sajtocskádat; Magam megőrizlek. Farkastul megmentlek Obölembül Kebelembül Jászlocskádban teszlek.( 179) Gaz Cicerkém... Gaz Cicerkém Koszos birkém! Tőled már távoztam ; Bár szerelmet, Vidám kedvet, Valaha koldultam ; Co ki, co ki szivem! Marsch, marsch hamis lelkem! Puff, puff üssed ! Ne kéméljed ! Régen azt akartam. Rossz Cicerkém Te vad birkém, Tartsd meg gyapjacskádat; Más emlődbül, Kevert tejdbül Nyomja sajtocskádat; En már nem őrizlek, Farkastul nem mentlek, Sem öblömbül Sem keblembül Jászlodban nem teszlek.(188) Leginkább az ilyen játékok során érezzük hiteles rokokó költőnek. Közismert verse, a valóban bájos „Én angyalkám szép madárkám" is ebbe a típusba tartozik, bár alighanem valamelyik előkelőbb szerelmének íródott, legalábbis a főúri líra egyik hagyományos kellékének, a kedves kalitkájába