Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

tokkal vesz körül. Kemény Jánosnak a hirtelen megözvegyült Lónyai Anna iránt felébredő szerelmét pl. Gyöngyösi ugyan Vénusz közbelépésének tulajdonítja, de az istennőnek itt, ha szabad így mondanunk, tulajdonképpen csak „stimuláló" szerepe van, s maga a szerelem, még a regényes ábrázolás során sem a végzetes közbelépésből, hanem a szép özvegy vagyoni állapotát és „egyéb dolgait" józanul kalkulálgató, hosszas akarati elszánásból jő létre. Az egész folyamatról egyébként szinte pszichológiai szabatossággal megrajzolt elemzést kapunk, amit joggal a voluntarista szerelem jellemző leírásai közé sorolhatunk, s ezért idéznünk is érdemes: Alkiilmatosságtúl ered a szeretet, Az hír az Özvegyrűl tén emlékezetet, Tetszék a Keménynek; Vénusz sem késhetett, Hogy bővítse tüzét, szívére sietett. Amikor fellobban lángja a szalmának, Ha sietve ahhoz többet nem adnának, Hirtelen szikrái gyorsan aludnának, Hamva szélre kelvén, semmiben múlnának. A szerelem, aki eszköze tüzének. Egy tükört függesztett elméje szemének, Amely megmutatja rendszerént Keménynek, Minden állapotját Vesselényinének. Melybül most személyét nézi gondolatja, Mosolyog előtte most szép ábrázatja, Hűségét, jóságát, eszét most mutatja, Egyéb dolgait is ebbül megláthatja. Amelyekrül mennél többet gondolkodik, Szíve tüze annál jobban gyarapodik. Amellett gondja is bővül s szaporodik, Mint habok közt hajó nyughatatlankodik. Nehezedett teste új gondja terhével, Hogy álmot vehessen, küszködik szemével, Erőlteti, s ugyan födi is kezével; Szeretne alunni, de nehéz erővel. Sem alszik, sem vigyáz, csak fetreng ágyában, Ide, s oda fordul, törődik magában, Szeret is, meg nem is, kétséges dolgában, Noha szíve immár forr kezdett lángjában. Mindazáltal sokat küszködik tüzével, Sokképpen forgatja a dolgot eszével, Itt Vénusznak dolga nincs furcsa elmével, Fontolja a dolgot kezdetit végével. (211) Mindez azonban csak Gyöngyösi szerelemkoncepciójának egyik, leginkább archaikus, de a kor nemesi társadalmára leginkább jellemző hangját mutatja be. Egy másik, az előbbinél líraibb hangja is van a szerelemről, s amikor ezt megüti, amint már Arany János is megfigyelte, általában nincs hév, áradat, bensőség nélkül. A szerelem hatalmáról való gyakori elmélkedéseiből helyenként egyenesen a lovagi világ nagy öröksége, a szenvedélyes szerelem melletti hitvallást lehetne kiolvasni. Ilyenkor a legszebb szerelmi líra hangját is meg tudja ütni, mint pl. a Murányi Vénusz-nak abban a passzusában, ahol azzal érzékelteti „Wesselényi szíve vágyódását Máriához való menetelére", hogy a