Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BALKÁNYI ENIKŐ: Rajzok a múltból

hogy gyermeke ne lenne szerencsés az életben, miután mindjárt születésekor szülői áldás fogadá őt. Hite boldogitá őt, Istennek legyen hála, hogy szivét e' hit árasztá el. . . Éltünknek azon gondtalan időszaka, mellyet gyermekkorunknak nevezünk, már sejteti velünk kőrülbelől a' jövőt, mi reánk vár. A' tapasztalatlan, ártatlan szívnek vannak ösztönszerűleg sejtelmei jó és roszra, innen megmagyarázható a' feszítő szent vágy, melly néha az ifjú szivet megszálja (sic!) 's a' megmagyarázhatlan fájdalom, me Ilynek okát nem tudnánk adni. Mind a 5 mellett hogy gyermek szemeim előtt fedezve volt a' szónak szoros értelmé­ben, az élet' minden nemű árnyoldala, mind a' mellett hogy szülőimet egymást s ben­nünket szeretve, boldogoknak láttam, mind a' mellett hogy kis testvéreim szeretetök bennem öszpontosult, néha olly mondhatlanul szomorú voltam, a' sirást vissza nem fojthatva, hagytam oda játékaimat, 's keservesen zokogtam, a' nélkül hogy tudtam volna miért. Lehetlen volt egy sóhajtást hallanom, a' nélkül hogy szivem bánatosan el ne fogódott volna, szivem már akkor is tulságig lágy, tulságig érzékeny volt. És még sem e' lágyság és még sem ez érzékenység volt oka fájdalmaimnak, hanem titkos sejtelem a' sok szenvedésről mi jövőben reám vala mérve. . . Minthogy sorsom az vala, hogy még alig fölserdülve, hogy még mint gyermek men­jek férjhez, reám nézve előbb megkezdődék az élet, mint másokra szokott. Alig valók 6 vagy 7 éves, midőn szülőim tánczolni tanitatának, 's minthogy elég kellemes, szelid gyermek valék, 's elég csinos is egyszersmint kis tánczosaim kortárs­néim között első helyre emelve, igyekeztek velem tánczolni. Mindenki szives, nyájas, és kitüntető volt irántam, e' szerint már otthonn is eléggé elkényeztetve, csak jók és kellemesek valának első érintkezéseim ez életbe. Ó mint vágytam nagy lenni, vagy is megnőni. Azt véltem tul virul a' gyermek kor határain a' boldogság. Mint óhajtott tapasztalatlan szivem csak egyetlen pillantást vetni a' jövőbe, hogy láthassam a' mosolygó sorsot mely reám várakozik. . . Gyermek keblem feszítő vágytól dobogott, szivem meg telt, 's szemeimből könyük peregtek ar­czomon . . . Ó akkor nem sejtem még: miként gyermek korom könyei csak a' jövő zivatar előpostái. . . Minthogy Pesten, az apácza kolostor átellenében volt lakásunk, anyám jónak látta engem írni, olvasni 's női munkákat tanulni a 'kolostorba adni, mind a' mellett hogy minden rokonom, 's szülőim, irtózának a' catulcus (sic!) vallás titokteljes tanától. Anyám a' világon a' legjobb anya, tiszta jó szivü 's e' mellett szigorú erényü nő, de arra épen nem alkalmas, hogy bár mit mit annál kevésbé kit is egy nyomon, kitűzött elv szerint képes volna tenni. Gyermekeit vezetni 's nevelni, épen olly kevéssé tudá, a' milly határtalan vala szivének irántunki ragaszkodása. Mind a' mellett, hogy férje 's gyermekeiért kész vala minden áldozatra, ha egy vagy más által fölingerelt szenve­délye, elvakitá őt, képes vala a' legigazságtalanabb lenni mindenki iránt. Szive apad­hatlan tenger érzelemben, de könnyen zajló, legparányibb széltől viharzó tenger. E' szerint gyermekei irányában néha majdnem az előzékenységig vala szeretetteljes, néha ok nélkül, tulságig szigorú. Szerencsére a' milly könnyen vala szive ingerelhető, épen olly könnyen le is csillapult az. Soha nem tudom feledni mi mély hatást gyakorolt reám, midőn előszer léptem a' kolostor templomába. Még addig soha nem érzem magamat egyedül, soha nem tudtam, mi a magány minthogy anyám 's testvéreim nélkül sehol sem voltam. 'S most ím a' sok szent kép 's oltárokkal díszített egyházba, sok idegen gyermek között egyedül állottam. . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom