Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BALKÁNYI ENIKŐ: Rajzok a múltból

irodalmi igénnyel készült műből hiányzik a gyötrődő lélek gátlásoktól mentes kitárulkozása. Az emlékirat-fogalmazvány első, bevezető fejezete a kéziratos füzetben található alakjában nem szerepel a mű egyik kiadásában sem. A további, ötletszerűen egymás után sorakoztatott, részben félbehagyott, részben áthúzott epizódok bővebben részletezve, gondosan átfogalmazva fellelhetők a nyomtatott szövegben is. E töredék jelentőségét elsősorban az első, bevezető rész mély hatású spontaneitásában és csak másodsorban a további fejezetrészek adatszerűségében kell keresnünk. Az Emlékiratnak ez a töredékben maradt fogalmazványa — annak ellenére, hogy nem áll mögötte alapos, körültekintő és az adatok helyességét ellenőrző, előkészítő munka — figyelemre méltóan hiteles. Adatai — a kor életrajzi irodalmával, családi levelezéseivel összevetve — pontosaknak, általában a bizonyítható tényekkel egyezőknek mutatkoznak. Az Irodalmi Múzeum által megvásárolt hagyaték leveleinek tartalma alátámasztja az Emlékiratok első fogalmazványának, valamint a későbbi kiadásoknak az adatait is. Ez a körülmény az Emlékiratok és a levelezés filológiai értékét jelentékenyen növeli. Vachott Sándorné: „Emlékiratok" [K. n.] Nagy, viszontagságos iskola az élet. Az ember küzd és fárad, szenved és bánkódik,

6 s ha végül hite megtörik s' boldogságot többé nem reményivé, legalább nyugalomért eseng, el jő a' halál 's a' sir megadja az örök nyugodalmat. Tehát csak azért él az ember hogy meghaljon? Azért küzd és áldoz mindent övéiért, hogy végül jutalmul boldogság helyett a' sir adjon nyugalmat ? Milly hideg, milly borzasztó nyugalom! Mi sötét vigasztalás. És nem vissza riasztó-e a' halál? Nem rémitő-e ifjan halni meg, midőn szivünk tele szerelem-áldozatkószség-fájdalom 's szent hittel ?. . . Mi szerezne számomra ennyi kin között enyhet 's némi szórakozást ? Ez vala a' kérdés, melly szivemet gyötré és feszitó. Ha mindig csak jelenemre eszmélek, 's nem igyekszem szivemet elszakítani gyötrelmes bánatától, öngyilkos leszek, a' fájdalom tőre szúrja át szivemet... Ó és nekem élnem kell, erőt kell szereznem órettök. . . szeretett kedveseimórt. . . írni, igen írni fogok, de nem csupán jelenemről, hanem vissza térek a' szép mult örömeire, elregélem magamnak mi boldog valék egykor, mi volt szép életembe, mi fájt, mi búsított. Hiszen ugy hozzá voltam én szokva jelen mult és jövőről őszintén beszólni, veled beszélve szeretett édes Sándorom, veled közölni örömeim 's aggalmaimat. De most hasztalan beszólnék neked, te nem értesz engemet. Hasztalan fáj a' szivem, te nem vigasztalhatsz meg engemet. Ó Istenem, Istenem! ,,Ó„ Végetlennek kell lenni üdvnek egedben Hogy kielégítsenek földi keserveimért.". . . Nem csupán magamnak lesz vigasztalás, de egyszer 's mint emlék szeretett édes kis gyermekeim számára, ha feljegyzem éltem eseményeit. . . Szegény édes kedves kis gyermekeim, mi szomorú emléket hagyok hátra számatokra . . . El-el sötét képei a jelennek, maradjatok tőlem távol, hadd térhessek vissza a' bölcsőhöz, mellyben egykor olly boldogan ringatott anyám. Szegény édes jó anyám! Mint örült csupán családi élvekhez szokott szive, midőn hat fiu után megszületett 1828

ik évi január 24

én első leánya. Azt vélte, miként lehet len 8 Áthúzva : 's a' jutalom, szenvedés, miért mi egyéb, mint a' szív.