Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARTÓK JÁNOS: József Attila zenei kapcsolatairól és előadóművészetéről

nem a dolgok lényegét azonnal megértő művésztárs gondolatot előbbre vivő intuitív közlései. Egy alkalommal egyedül voltam és egy pár soros kis ismertetésem ki nem elégítő fogalmazásán tűnődtem, mikor József Attila megérkezett. Délután volt még és azt terveztem, hogy a javított kéziratot még azon a napon elviszem a Gondolat című lap szerkesztőségébe. Biztosan érzett véleményemet olykor, ma már hihetetlennek tűnő próbálgatások, sikertelen kísérletek fáradtságos munkája árán fogalmaztam. József Attila mellém ül az asztalhoz, de mielőtt valami témába kezdenénk, különösebb szándék nélkül kezébe adom kis kéziratomat. Azt hiszem észrevette fennakadásomat, de nem azzal foglalkozik, hanem kis ismertetésem komoly tanulmányozásába mélyedt. De ez alig egy-két perc, máris veszi ceruzáját és átható tekintetét rám fordítva tapintatosan magyarázza, hogy miért ügyetlenek a mondataim és máris mondja az általa javasolt átalakítást. A téma láthatóan érdekli,

1 és mint a türelmes jó tanító, szorul szóra, mondatról mondatra végigelemzi a nagy küzdelmek árán összetákolt túlságosan általános értelmű sorokat. A közölni kívánt vélemény nem elég világos kifejezését kifogásolja elsősorban. ,,Mit akarsz mondani?" — kérdezi többször is. Ha valamit hibáztatok, jelöljem meg azt konkrétabban is. Mik azok a „túlméretezett jelzők"? Végtelen türelemmel megvárja, míg táskámból kihúzom az ismertetett tanulmányt és kikeresem az általam kifogásolt sorokat. József Attila is elolvassa és közösen választjuk ki az állításomat alátámasztó példát, melyet azonnal be is ír a megfelelő helyre zárójelben. Most utólag állapítom meg József Attila „hozzáállásából" következtetve, hogy jól ismerte a Bartókról szóló magyarországi írásokat; állításaim általa jól ismert tényeket jelenthettek. Nem tartózkodó udvariasság jellemezte barátságunkat, és ha általa ismeretlen tényeket vagy éppen valótlanságokat látott volna ismertetésemben, kérdés és vita követte volna a „dolgozatjavítást". Biztos, hogy már hosszabb idő óta figyelemmel kísérte Bartók magyarországi megértésének fejlődését, a társas megbeszéléseknél megnyilvánuló tájékozottsága is erre mutatott. A magától értetődően visszatérő aktuális téma, Bartók és Kodály művészete (1935—36-ban vagyunk) és egyes munkáiknak megtárgyalása, a bemutatók megbeszélése kézzelfogható eleven anyagra vonatkozott és értékelése nem igényelte, hogy tényeit valami „rendszer", előregyártott teória doktrínáin mérjük le. Észrevettük, hogy József Attila élet jelenségek értelmezésénél szívesen vesz igénybe elméleteket, de e folyton újat termő zenei fellendülés méltatásánál szerencsére kizökkent a gondolatot fogva tartó korlátokból, azt lehet mondani, egyszerű, természetes kérdéseket tett fel. Érdeklődött az elődök, a munkamód, a történeti hatótényezők és az egyes zeneművek felől, összefüggőbb zenei tájékozottsággal nem rendelkezett, azt sem tudjuk, hogy a népszerűbb zenetörténeti könyveket olvasta-e, és ahogyan tapasztaltuk, Bartók és Kodály munkáiból is aránylag keveset ismert. De annyira ismerte ezt a két vágányon haladó művészetet, hogy pontos és találó megkülönböztetést tudjon tenni közöttük. Örömmel és a jelentkező szükség szerint részletekbe menően is tájékoztattuk zenetörténeti összefüggésekről, a nagy népzenegyűjtésről, a Bartók- és Kodály-stílus fejlődéséről stb. Mindent azonnal megértett, logikusan következő kérdéseivel és világos értelmezésével még ő sietett tájékoztatója segítségére. De hamar rájöttünk, hogy valahogyan a részletek, az 1 OTTÓ FERENC: Bartók Béla a Cantata Profana tükrében. Budapest, 1936.