Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARTÓK JÁNOS: József Attila zenei kapcsolatairól és előadóművészetéről

eszközök és a megjelenés külső körülményei nem túlságosan érdekelték. A jelenségek belső, központi és mozgató lényegét kereste: mi az, amit ez, vagy az a zene kifejez, mi áll mögötte ? Különösen a bartóki zene foglalkoztatta gondolatait. Itt érzett valamit, ami személy szerint is nagyon érinthette, de ezt sokáig nem tudta kifejezni, küszködött vele. A valamikori inspiráló „Medvetánc" c. zongoradarabon túljutott, sokkal messzebbről és összefbglalóbban látta Bartókot. Szemléletének ugrásszerű fejlődése azért volt feltűnő, mert nem tudtuk, hogy milyen közvetlen zenei benyomások alapján történt, hol hallott valamit József Attila, ami gondolatait felzaklatta és megtermékenyítette. Egy hangverseny élményéről biztos tudomásunk van. Az akkori Székesfővárosi Zenekar a Vigadóban nagyszabású Bartók-zenekari estet rendezett, melynek műsorán a zongorára és zenekarra írt rapszódián kívül egy tisztán zenekari kompozíció és a Cantata Profana szerepelt. József Attila ezen a hangversenyen jelen volt. Amit itt hallott, az valóban mély betekintésre adott alkalmat, de mégsem magyarázza meg kielégítően egyre biztosabb ítéleteit. Lehetséges, hogy magatartásunkon, lelkes szavainkon is lemérte a Bartók—Kodály életmű nagyságát és beláthatatlan hatását, és megerősítették önálló gondolatait. A nyugtalanító rossz előjelek már meg voltak — különösen utólag visszagondolva lehet ezt felismerni —, mégsem gondolt kis társaságunkban senki arra, hogy csak igen rövid ideig láthatjuk még magunk között József Attilát, így senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy hol, mikor és mit hallott Bartók és Kodály munkáiból. Mindenki nagyon meg volt elégedve azzal, hogy a költőzseninek páratlanul nagyszerű zenei tehetsége is van, a jelenségnek különleges értékét át sem gondolva élveztük ennek roppant nagy előnyeit, a zsenialitás szellemi kényelmét. Végül József Attilát már közülünk való tiszteletbeli zenésznek véltük és senkinek nem jutott eszébe meglepődni, mikor egy este Bartók és Kodály egymásközti viszonyát kezdte fejtegetni. Szóba sem kerülhetett, hogy számára ismeretlen területen kalandozik és illetéktelenül nyilatkozik. Megállapításai előremutatók voltak és akkor meghökkentő voltuk mellett is valószínűen hatottak. Végre egy alkalommal Bartókról külön is sikerült összegeznie gondolatait. Úgy vélte, hogy egy kicsit földöntúli lény is, akire nem vonatkoznak az átlagemberekre és átlagművészekre vonatkozó korlátozások. Kiszabadította önmagát a felesleges konvenciók, a kisszerű célok és nyereségvágyak gyűrűjéből. Felismerésében igen biztos lehetett, nem érdekelte, hogy egyetértünk vele vagy nem. Verseit szokta ezzel a biztonsággal kinyilatkoztatni ; saját munkája árán megszerzett igazságát mondta ki. Felfogtuk, hogy a bartóki megvalósítás számára annak a szabadságnak volt a kézzelfogható példája, melyet ő is szeretett volna ugyanezen a fokon elérni. Vagyis József Attila zenei zsenije megérezte a Bartók-zene szövetén, hogy annak alkotója már mint felülálló szemléli az emberi lény önmaga kötelmeivel vívott harcát. A túljutásnak, a szabadságnak itt felfogható illata borzolta fel József Attila gondolatait, Bartókban, zenéjében a varázsvesszőt, a csodaeszközt kereste, mellyel az élet elemi erőit lehet birtokba venni és azokkal élni. Nem kétséges, hogy csak nagyon erős zenei vénával, rendkívüli felfogóképességgel lehet egy önmaga nyelvét beszélő zenei idiómának ilyen mélységeibe hatolni. Ha így tekintjük ezt a konzekvens és lényegretörő tudásvágyat, azt kell mondanunk, József Attila volt az első Bartók-kutató. De nem az egyes kompozíciók szerkezetét, hátrahagyott dokumentumokat vagy bármi más részlet hitelességét kutatta, hanem az egész jelenség nyitjára akart rájönni.