Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARTÓK JÁNOS: József Attila zenei kapcsolatairól és előadóművészetéről

hogy nagyon is velem tartó kis közönségem könnyíti feladatomat. A megoldás jobban sikerül, mint amennyire a közepes mennyiségű előkészülés alapján reméltem. Mikor a sorozatot befejező mozgalmas és sodró dudaszólón is túl vagyok és leütöm a befejező unisonót, József Attila határtalan lelkesedéssel kiált fel, karjait lendíti, a szeme csillog — a zenétől mámorossá vált. Megértette Bartókot, és dicséri a művet. Beleélte magát a paraszttánc szilaj extázisába, ,,repült az egész" kiáltja lelkesen és egy jó ideig nem tud kikerülni a Bartókteremtette hangulatból. Vele tartok az örömben, de közelébe sem jutok annak a józsefattilai közvetlenségnek, amellyel erős hangulatait tudta kifejezni. Számomra elég szokatlan volt a jelenet, ilyen közvetlen, gátlástalan kitöréssel nem találkoztam még és azóta is csak a legritkább esetben tapasztaltam. Nem emlékezem a folytatás részleteire, lehet, hogy játszottam még Bartók „Gyermekeknek" c. sorozatából néhány darabot. Úgy tűnik, József Attila tett fel kérdéseket az előadott darabokkal kapcsolatban, talán a „Régi táncdalok"sorozatban felhasznált dallamok szövege iránt érdeklődött. De a keret nem volt alkalmas ilyenfajta megbeszélésekre, a kis társaság emelkedett hangulatban volt. Ünnepeltük a „Medvetánc" c. kötet mai napon (dec. 1.) történt megjelenését. Az is lehet, hogy csak pár nappal később jelent meg, de József Attila nagy aktatáskája tele volt az új verseskötet első példányaival. Volt még ezen az örömünnepen népdaléneklés is, azt hiszem nem tévesztem össze más alkalommal. József Attila népdaléneklésére biztosan emlékezem. Kifogástalan hallással, meglehetősen ügyetlenül, gyakoriatlanul dalolt. Enekhangjának csiszolatlansága emlékeztetett azoknak az egyházfiaknak hangszínére és technikai bizonytalanságaira, akiknek hivatali kötelességük az egyes szertartásokhoz tartozó énekek intonálása, de más alkalommal sohasem fognak éneklésbe. Fej és orrhangok jöttek ki József Attilából feles mennyiségben, dalolása mit sem emlékeztetett arra a hatalmas beszédkultúrára, fonetikai biztonságra és értelmes tagolásra, mely mindenkor kellemessé tette még köznapi beszédét is. Zenei pályán legkevésbé énekesnek tudtam volna elképzelni, sokkal inkább zeneszerzőnek. Az est öröméből számomra tartós maradt kétségtelen és jelentős zenei tehetségének megállapítása, ehhez tartozó kimagasló zenei beérzőképessége. Nála a zene iránti fokozott érzékenység családi tulajdonság is volt, később alkalmam volt testvéreinek elsőrendű zenei ritmus- és stílusérzékéről meggyőződni. József Attila reagálása valóban lelkes volt, de ugyanakkor olyan is volt, hogy nem lehetett észre nem venni a mögötte álló sokkal lényegesebb tulajdonságot, a zenei megértés minőségének mélységét. A mindenkori zeneszerzői közlés belső hajtóerőit értette meg, a zenei világteremtés műhelyébe tudott behatolni, félrelökve minden külsőséget és lényegtelenséget. Az emlékezetes hangulatú ismerkedő est után hónapokon keresztül csak elvétve találkoztam József Attilával. Később azután jött egy közel évnyi időszak, mikor igen gyakran találkoztunk és órákat töltöttünk egymás társaságában, vagy egy főleg zenészekből álló kis körben, melyhez testvére és sógora is csatlakozott. Itt igen sok szó esett a zenéről, annál is inkább, mert a társaság zenész tagjai, e sorok íróját is beleértve, igen gyakran fbntosabb hangversenyek után jelentek meg az összeszokott baráti körben és a hallott zeneművekre és előadóikra vonatkozó véleményeiket kicserélték. A vitát nemegyszer József Attila is végighallgatta és abba utóbb kérdéseivel bekapcsolódott. A jelenlevő muzsikusok nagyon szívesen beszéltek zenéről József Attilával, mert hozzászólásai és kérdései nem a kívülálló bosszantó megjegyzései voltak, ha-