Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)
BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez
annyira szereti körülvenni magát. Anna, avagy általában a nőiesség, a természetes erosz princípiuma talán soha sincs olyan közel hozzánk, mint amikor az az összeolvadás a vágy és az emlék ritka kegyelmi pillanataiban mégiscsak sikerül. Ilyen összeolvadással találkozunk pl. a Nyár-ban, ahol a távol csillagok szőkesége, a kaszálók illata, a pipacsos rét, mind-mind a messzi asszony emlékét kelti, a szerelem tüze ragyog, lobog végig a versen, amely ha fájdalmasan újra meg is kettőzteti az időt (a zárójeles szerkezet is valami ilyesmit érzékeltet), mégsem csak a bánat dominál benne: alaphangulatát inkább a természet „átannásításának" erotikus animizmusa adja meg. Az ilyen beszéd a líra egyik legősibb eszköze. Közismert, hogy a szerelmi költészet tele van ma már a mindennapi szóhasználatban is erotikus értékkel átitatott természeti utalásokkal („csillagom", „virágom", „rózsám" stb.) Ezért még csak bizonyítanunk sem kell, hogy a „távol csillagok" Anna emlékétől égnek épp szőke fénnyel, s hogy a „csillag", a „fény", a „tűz" 26 s az egyszerre Anna és a kaszálók szőkeségén felpirosló, nyilvánvalóan a női ajak fogalomkörének áttételét is jelentő „pipacs" valóban a váradi színésznő testi valóságát idézi: a zárójelbe tett sorokban maga a költő adja meg hozzá a kulcsot. Hasonló szempontok szerint elemezhetnénk végig a „Milyen volt szőkeségé"-t is, amelyben Anna alakja ismét a természettel olvad össze, talán mélyebben és beleveszőbben, mint az előbb, az emlék azonban most egészen megszállja a jelent, s az eltűnt boldogság teljes felidézésének Juhász Gyulánál ritka pillanatát biztosítja. Az a boldogság tör fel benne, amely valamikor még reménység volt, s most, mint minden reménység, ha bizonytalanul is, újra a jövőbe ível : Anna „szőkesége, szeme kékje és hangja selyme" nemcsak épp akkor, az emlékezés pillanatában, hanem bármikor is elérhetőnek látszik, hiszen ott van a tájban, ő a „sárguló nyár, kék őszi ég és sóhajtó tavasz", aki a természet kozmikus távlataiba, a végtelenbe olvadt bele ; s aki beleolvadt, talán már nemcsak az egykori szerelem, hanem minden asszony és minden szerelem is . . . A végtelenség-élmény másfajta megfogalmazása kerül elő a Régi Annában, ahol a címben felidézett női arc előbb csak a gyermekkor „bús és idegen mennyországából", az ámbra és tömjénfüst természetellenes dekorációjával körülvéve tűnik fel, még nem eleven, teljes valóság, hogy azután hirtelen azzá változzék : templomi hidegsége az utolsó öt sorban, amint ez a sorok zeneiségének fokozódásából is jól kiérezhető, átmelegedik s egy olyan, erotikával átitatott végtelenség-nosztalgiájával telik meg, amely talán már függetlenül is Sárvári Anna alakjától ; nem tűnt érzésre emlékezik csak, hanem elevenen, élő, általánosabb szerelem vágyat fejez ki. A „szerelem — halál végtelen" együttese itt már nem feltétlenül az emlékezés szféráiból került bele a versbe, inkább előre mutató T várakozó, személyhez nem köthető érzés, amelyben a halál emlegetését sem kell szó szerint vennünk. Ki nem szokott halálos szerelemről beszélni? Vajon Anna tárul-e ki tehát végtelen dimenziókba, vagy maga a végtelenség utópisztikus, a váradi színésznő testi valóságától elszakadt élménye az elsődleges, s a régi név csak az érzés megszemélyesítésének szimbólum-szerű eszköze? Valószínű, hogy a lélek mélyén bonyolultan összefonódva mind a kettőből jelen van valami, de most már egyre jobban az utóbbi összetevő uralkodik. A költő minden jelentős mondanivalóját átszínező Anna-emlék tulajdonképp az az aranyfonál, amelyre minden egyebet felfűzhet, köztük végtelenség-élményét is. Az Azért szeretlek Anna és az Annának utolszor ugyanezt a végtelenségbe ívelő érzést variálja tovább, régi szerelmének neve is a fiatalság, az édes múlt szimbólumaképp kerül elő, s a lázadó ifjúság értékeit akarja tovább ragyogtatni Annán keresztül, hogy az emlékezés széles panorámáján át végül is egy olyan eljövendő sze26 A tűz fogalomkörének stilisztikai értékéről: BACHELARD, GASTON: La psychanalyse du feu. Paris, 1938. Gallimard.
