Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez

relém utópisztikus reménységébe tündököljön át, amely egy-egy későbbi disszonáns hang (Dulcineának) ellenére is „győztesen zeng sors és sír felett" . . . Befejezésül a szenvedélyes hangon feltörő Annabál múltat-fiatalságot, végtelenséget idéző soraira szeretnénk emlékeztetni. A régi szerelem tulajdonképp már csak a címben van jelen, maga a vers az egész egykori Váradot, a lázadó, jövőt váró évek emlékét eleveníti fel, az időnek azzal a fájdalmas megkettőzésével, amelyről már beszéltünk : Anna és Várad állandóan összefonódó emléke most is, ahogy mindvégig (késői szerelmi lírájában, így a felejthetetlen Anna örökhen is) élete első forradalmát jelentő lázas napjait, „Adyt", a „Holnap"-ot hozza vissza számára, azt az igazi, az emberi teljesség és szabadság után áhítozó személyiségét őrzi, ápolgatja szakolcai, makói, szegedi magányában, amely majd az 1918—19-es forradalmakban találja meg legteljesebben önmagát, Ma újra koszorút fon az öröm És nászi fáklyát lenget a dicsőség, S a jövendőség kapuját töröm S látom magam, győzelmek ifjú hősét És vár a nagy, a holdasán zengő rét, Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem Alélva boldog nyáréji derűben . . . A szabadságot nőalakban szokták megszemélyesíteni : Anna nemcsak oltáron trónoló hideg istennő, vagy épp Szűz Mária Juhász Gyula lelkében, hanem a forradalmas vágyak evilági „Marianne"-ja is.