Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)
BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez
zeteit. Első szerelmes versei még szentimentális ábrándozással, a századelő átlaglírája sablonjainak ügyes formai készséggel, de szinte egyéni vonás nélkül való variálgatásával vannak tele. Egy kissé Reviczkyt, egy kissé a magyar Heine-epigonok hangját halljuk tőle. (Első szerelem, Adagio, A legszebbnek, Egy régi nőnek stb.) Egyikük-másikuk egyenesen az emlékkönyv-versek akkor még virágzó műfajának modorára emlékeztet, sőt lehet, hogy eredetileg annak is íródott (Tündér Ilonának). Voltak-e inspirálói? A kérdés feltevésének tulajdonképp semmi jelentősége sincs. Megemlíthetnénk néhány ,,ideál"-jának a nevét (az ,,ideál" szót most egykori szentimentális hangulati velejárójával írva le), alakjuk azonban annyira elmosódik a versekben, hogy szinte lehetetlen valami egyénit megtudnunk róluk. Egyébként alighanem biedermeier korból örökölt, naiv, gyermeteg, szinte testnélküli, minden valószínűség szerint szőke hajú, „csinos, jól óvott, gödröcskés arcú leányok voltak, akiknek tudatában — egy éles szemű kortárs megfigyelését idézzük — a szerelem szorosan kapcsolódik a házassággal", 4 s akiket a férfiak is csak addig tekintettek törékeny virágoknak, amíg udvaroltak nekik, utána a kispolgári család olcsó prózája, kicsinyes takarékosság, háztartási munkák s a testi-lelki elhidegülés szürkítő unalma következett. Alighanem ez várt volna Juhász Gyulára is, ha elveszi azoknak a szabványosított meny asszonyjelölteknek egyikét (gondoljunk az Orbán lelke szakolcai tanárleányaira), akik akkortájt egy vidéki tanárnak szinte eleve elrendeltettek. Versei mindenesetre arról vallanak, hogy ez a veszély egy ideig fenyegetett is, hiszen a kor közköltészetéből való, sokszor elkoptatott közhelyek idézgetése nála is csak azt a szentimentalizmussal megszépített rideg, vulgáris racionalizmust leplezi, amelyben a századvég kispolgáriközéposztályi átlag fiatalemberének érzelmi élete kialakult, s amelynek ,,adagio"-ra tompított hangulatát legtalálóbban talán a későbbi Juhász Gyulának a szárnypróbálgatásoknál artisztikusabb szavaival idézhetjük fel : Egy szőke lány szép őzszemébe néztem És régi hegedűk sírása fájt, — Ó kékszalagos majális-emlékem — Megint elkezdjük az örök talányt? „Szeret — nem szeret" bús, boldog talánya, Epedések zárt ablakok előtt, Ó erkélyeknek hervatag virága, Séták, sírások, meglátom-e őt? . . . (Régi szerelmes vers) Valóban ilyen keveset érzett volna át a férfikorra, a szerelemre való felkészülés bonyolult, izgalmakkal és megrendülésekkel telített folyamatából ? És épp akkortájt, amikor Ady már versben és prózában vall a süldőkori szerelmek édes-keserű izgalmairól s a kékszalagos, majálisos leánykák igazi arcát pedig az Űri szűz dicséretéhen mutatja meg? Sokáig egyedül a paraszti cselédjükre emlékeztető Marisban találunk nála a szó igazi értelmében vett erotikus élményt, ebben arról beszél — mennyire áruló vallomás ! — az első melódiák nem az ,,ideáí"-ok, hanem a parasztlány „érintésére, cirógatására" törtek fel. . . Egyébként semmi kétségünk sincs aziránt, hogy az ifjú Juhász Gyula érzelmi világa is lényegesen bonyolultabb volt, mint amennyit az előbbiekben felidézett típus-megnyilatkozásokból kiolvashatunk, de úgy látszik, hogy ezeket egyébként a korabeli társadalom és nem utolsósorban a vallásos nevelés konvenciói által is előírt szeméremmel igyekezett leplezni : minden jel arra mutat, hogy félszeg, esetlen kamasz volt, egyike azoknak, akik csak nehezen viselik el a pubertás nehézsé4 SCHÖPFLIN ALADÄH : A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. 40. 1.
