Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

nép legendateremtő képzeletében. A belső telken patak folyik keresztül, partján fűzfák és fehér marmancs virágok integetnek hívogatóan. Az udvarház környékét felverte ugyan a dudva és a páfrány, de mit tesz az. ha az egyik fán gólya fészkel. Gólyafészek a Felvidéken ! És éppen a leendő Mikszáth-portán ! Ez már önmagában elegendő ok arra, hogy a birtokot látatlanban megvegye, nem is beszélve arról a sudár fenyőről, amelyre — úgy tudják — angol hajóácsok is alkudoztak. Vannak a birtoknak persze hibái is, nemcsak „előnyei". Nem terem meg benne a repce. De ki akar itt repcét termeszteni ? A legelőkön sok a guzsalyka, ezt meg nem szereti a marha ! Ez kizárólag a marha baja és nem a jövendő gazdáé. Végezetül is ,,. . . mindent megdöntött, minden habozást elsepert a birtoknak az a dicsérete : — No, ha néha-néha idejön az úr pihenni, itt még a madár sem találja meg". A birtokvásárlás ügyét persze nem szabad ennyire egyoldalúan a mikszáthi humor bearanyozott oldaláról szemlélnünk. Az élete hatvanadik esztendeje felé tartó, megfáradt, de még mindig sok-sok tervet kovácsoló író számára a föld, a birtok, a saját tuszkulánum — légyen az bármilyen és bárhol —, éltető elemet, valóságos és nagyon is reális életelikszírt jelentett. Amióta elhagyta Szegedet, kerek negyedszázadot élt a fővárosban, mint író, mint képviselő, mint lapszerkesztő. Ezer és ezer emberrel találkozott, úgyszólván mindenkit ismert, aki akkor a hivatalos Magyarországon így vagy úgy, valamiféle szerepet játszott, írókat, művészeket, politikusokat, a hatalom kis és nagy urait, a zegzugos magyar közigazgatás és igazságszolgáltatás megannyi furcsa figuráját. És mégis, huszonöt esztendő múltán még közelebb akart kerülni az emberekhez, de nem a klub és a folyosó zsivajában, hanem a falusi ámbitusok csendjében és az országúti kovácsműhelyek mindennapi kaszinójában. „Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre — írta 1905 őszén, amikor már berendezkedett a Szontágh-kúrián —, azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli kúrszalonok verandájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen fűszál sem volt az enyém, feltűnt emlékezetemben édesapám, mikor kiült pipázni az ámbitusra, s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt, a szeme előtt nem terült el ékes park virágkruppokkal, hanem egy nagy trágyadomb füstölgött, s annak párájából, ha fölszállt vagy lomhán szétterjengett, szőtte a kombinációkat az időjárásra nézve. Az öregapám még nagyobb úr volt. Az külön karszéket tartott a kovácsműhelyben, ahol az utasok a lovakat patkoltatták. Ebben a karszékben nyaralt. A patkoló furmányosok hozták és terjesztették a híreket." Tévedés volna azonban azt gondolnunk, hogy az apa és nagyapa életformájának visszaidézése valamifajta múltba való visszakívánkozás, terméketlen vágyakozás lett volna. Tiltakozás volt ez — ha mindjárt öntudatlan tiltakozás is — korának egyre erősbödő embertelenedésével szemben. Végül, ha egy kissé későn is, a vágy beteljesült. Megvolt a birtok. Igaz, még nem is látta, de az adásvételi szerződést még 1904 novemberében megkötötték. Aztán nehéz napok, sőt hónapok következtek. Az örömbe egy kis üröm is vegyült. Az első napok önfeledt boldogsága után Mikszáth nyugtalankodni kezdett. Elég nehezen jött össze az a pénz ahhoz, hogy most ilyen gyorsan, váratlanul nyélbeüssék a vételt. A birtok ára 136 000 korona volt, az összegből százezer koronát a balassagyarmati takarékpénztárnak kellett megfizetni (ennyivel terhelte meg Szontágh Pál birtokát). Azt sem lehetett tudni, milyen is az a ház, jó-e a föld és valójában tényleg olyan eldugott helyen van-e, ahol a madár sem jár. Az aggodalmakat Mikszáthné nővére, Mikszáth Kálmán örökös és fáradhatatlan vitapartnere, a Moliorán élő Mauks Kornélia, a „Nelka-fiam" oszlatta szét. A derék Mauks Kornélia ! ö a ház nemtője. Életét Mohóra és Pest között osztja meg aszerint, hogy édesanyját