Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

SZOXTÁGH PÁL ílRKG KÚRIÁJA tudjak, mint ahogy az embernek van egy titkos könyve, amiből bátran plagizálhat, mert más nem tud felőle, kellett egy hely, ahol a füvekből, falakból, árkakból, erdőkből a fantázia segélyével témákat hasogassak ki írói mesterségemhez, ahol nekem öreg fák titkos susogással meséljenek s a patakok vize locsogjon." Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy Mikszáthot hívta, vagy vonzotta volna annak a falusi-úri Magyarországnak idillje, melyet annyi alakban és helyzetben megrajzolt. A falusi-úri Magyarországot illetően sem voltak illúziói. Nagyon is jól tudta és már évtizedekkel azelőtt világosan látta, hogy ez a Magyarország, a kisnemesi kúriák, a falusi udvarházak Magyarországa a kiegyezést követő esztendők gazdasági átalakulásának hevében igen rövid idő alatt lepattogtatta életformájának nemes zománcát és a dús redőjű függönyök mögött nem az Eszter szerzőjét olvasták, hanem jóllehet semmit. A reformkor lángja a provizórium éveiben még lobogott, de a nagy idők nagy embereinek unokái, a 67 után férfivá érett nemzedék, a „pakfon arisztokrácia", már mit sem értett ahhoz, hogy a hamvadó parazsat felszítsa ; egy darabig csökönyösen ragaszkodott régi önmagához, aztán a dolog könnyebbik végéhez látott, és ellicitálta önmagát. Mikszáth Kálmán nem is kereste ezt a falusi Magyarországot, őt a „hétköznapias polgári munka" emberei, a falu fáinak titkos susogása, a patakok vizének locsogása, na meg a juhnyájak hívták a falura. Világéletében szerette a bárányokat ! A vágy a 80-as évek derekától kezdődően egyre nőtt egy olyan elrejtett zugra, ,,hogy még a mappán se legyen rajta," mert ,,aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az összes gyökereket, melyek odafűzték, hiába