Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke

emlékszik Beethovenre, a német zene nem, s bár vannak értékei, legjelentősebb képviselője egy regényalak (Thomas Mann Doctor Faustusának Adrian Leverkühnje). Zenének, lírának és regénynek sajátos összefüggése még akkor sem lehet véletlen, ha nem kivétel nélkül való.

9 Ezek az összefüggések megmutatják, hogy a XX. századi magyar regényirodalom, líra (József Attüa) és zene (Bartók) viszonyában talált öszszefüggés általánosabb jelenség, hogy a líra és a zene olyankor is képes lehet összefoglalásra, amikor az epika nem tud egyenértékű szintézist létrehozni.

10 Egy probléma általánosítása azonban csak megközelítése a megoldásnak, még nem a megoldás maga. A dolog nyitját a zenei visszatükrözés sajátosságaiban kell keresni. S ha fenti példáink azt mutatták, hogy a jelentős zene és líra gyakran egymással együtt s a regénytől külön jár, akkor a magyarázatot a zenei és lírai visszatükrözés bizonyos egymással rokon, az epikai visszatükrözéstől elütő mozzanataiban kell fellelnünk. Ha a különböző művészeteket az ábrázolt világ tárgyi konkrétsága szempontjából megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy a szobrászat háromdimenziós tárgyakat állít elénk, leggyakrabban nyugvó helyzetben, vagy ha nem, a mozgás egy megmerevített pillanatában, melyet mozgási fantáziánk a folyamatosság egy mozzanataként tud felfogni. A festészet két dimenziót láttat, a harmadikat a perspektívával érzékelteti. Az irodalom epikai ábrázolásában a tárgy fizikailag már nincs jelen, de a szavak felidéző ereje folytán környezetével való sokszoros kapcsolataiban, időbeü kifejletében, a maga objektív dialektikájával képzeletünkben megjelenik. A költészetben nemcsak hogy nem áll előttünk a maga fizikai teljességében a megformált tárgy, hanem itt az alkotói én az ábrázolásnak nemcsak közvetítője, hanem tárgya is, a költőnek a lényegtől a jelenség felé való előrehaladása, e folyamat szubjektív dialaketikája közvetlenül érzékelhetővé válik. A zenében a tárgy a maga konkrét tárgyi mivoltában már nemcsak hogy nincs jelen, de fel sem idéződik szükségszerűen, s ha előlép, nem biztos (mégcsak nem is valószínű), hogy a hallgató zenei képe azonos lesz a művész modelljével. Közvetlen összefüggés a zenei képzet és annak tárgyi modellje között csak a zenei hangutánzás ritka eseteiben van, a zene ábrázolásmódja általában nem hangutánzó, hanem hangfestő.

11 Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a zene a maga sajátos módján nem az objektív valóságot tükrözi. Ellenkezőleg. Arról van szó, hogy a zene a maga sajátos módján tükrözi az objektív valóságot, s e sajátos módnak egyik mozzanata éppen az, hogy nincs közvetlen, egyértelmű megfelelés a külvilág egyes konkrét tárgyai és a keletkező zenei képzet között; egy szimfonikus mű hallgatása közben például a hallgatókban nem egyforma képek idéződnek fel és senki sem tudja elmondani a mű konkrét „tartalmát". Mégis: Beethoven III. szimfóniájának második tételéről az sem fogja azt gondolni, hogy nászinduló, aki nem tudja, hogy a„marcia funèbre" megjelölés áll a tétel felett, a IX. szimfónia utolsó 9 Angliában a jelentős regényirodalmat jelentős líra (Byron, Shelley, Keats stb) kíséri, bár feltűnő, hogy az angol regénynek külön szentimentális irányzata van (Richardson) és nagy képviselői (Fielding, Dickens stb.) érzelmességük okán soha sem érték el azt az epikus keménységet, amely pl. Balzac és Stendhal francia regényére jellemző. — Más képet mutat az orosz fejlődés is ; Gogoly—Puskin, Lermontov ; Tolsztoj, Dosztojevszkij—Muszorgszkij. Ezek az eltérések az angol, illetve az orosz fejlődés elemzésével lennének megmagyarázhatók. 10 Azok számára, akik a zenét nem a valóság sajátos visszatükrözésének, hanem pusztán az alkotó énje kifürkészhetetlen és titkozatos megnyilvánulásának, „tiszta művészet"-nek tartják, örökre titok marad, hogy a zenetörténet korszakai nagyjából (korántsem minden vonatkozásban) miért esnek egybe a filozófia, az irodalom stb. korszakaival; hogy honnan adódnak olyan megfelelések, mint a Mozart—Lessing, Beethoven—Goethe—Hegel párhuzam, vagy mint a zenei és irodalmi romantikának, továbbá Wagnernek és az irodalmi naturalizmusnak a megfelelései stb. Pedig éppen ezeknek a párhuzamoknak segítségével lehetne egy gazdaságilag, történetileg, filozófiaikig, irodalomtörténetileg, művészettörténetileg már felmért területen, vagyis elsősorban a német, de nem utolsó sorban a magyar fejlődés alapján a zeneesztétikát kidolgozni. 11 Vö. Kardos Lajos : Opponensi vélemény Bartha Dénes : Beethoven szimfonikus művészete című doktori értekezéséről Bp. 1957. dec. 21. (kézirat) és dr. Ujfalussy József : Bevezetés az esztétika néhány kérdésbe. Jegyzet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola számára. 50. 1.