Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke
is lírizálódik (Babits, Kosztolányi). Epikája lírizálódik, lírája pedig fokozott mértékben zeneivé válik (pl. Kosztolányi). Mind az epika líraivá lágyulása, mind pedig a líra zeneivé testetlenedése mögött egységes alapelv húzódik meg : az ábrázolás egyik mozzanata (az epikában bizonyos líraiság, a lírában bizonyos zeneiség) uralkodóvá válik, az ábrázolás szubjektivizálódik. Már ez a kapcsolat, a lírának a zenével való összefüggése is a lírai és zenei ábrázolásmód bizonyos rokon vonásaira utal. S ha arra a roppant egyetemességre gondolunk, amellyel Bartók Béla zenei szintézisbe állította korát, s amelyhez fogható összefoglalás csak Ady és József Attila lírájában jött létre, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a zenének — a lírához hasonlóan — bizonyos korokban szintén nagyobb „hordképessége", összefoglaló ereje van, mint az epikának. Az a nemzeti összefoglalás, amely — amint láttuk — regényben nem jött maradéktalanul létre, Ady és József Attila lírájában viszont igen, Bartók zenéjében is felzengett. Ha az egész magyar irodalomnak reprezentatív műfaja nem a regény, hanem a líra, akkor az egész magyar művészetnek reprezentatív ága a regénnyel szemben s a líra mellett Erkel, Liszt, Bartók és Kodály zenéje. A polgári regény születésének hazájában Fielding, Dickens és Thackeray szülőföldjén a jó zene olyan ritka, mint télen a napsütés ; Franciaországban a XIX. század első felében a zene és a líra meg sem közelíti a regényirodalmat, később pedig a zene és a líra jelentőségének megnövekedésével (Debussy, Ravel, Verlaine, Rimbaud, Baudelaire) a regény — bár most is jelentős — korábbi monumentalitását és koncentrációját (Balzac, Stendhal) elveszíti és lírizálódik (Anatole France, Romain Rolland). Németország előbb Bachot, majd a XIX. század első felében Beethovent 8 adja a világnak és jelentős, bár a Beethoven korabeli francia regény (Balzac, Stendhal) monumentalitását el nem érő regényirodalma mellett jelentős lírája is van, később pedig, amikor a regényirodalom klasszikus értékeket teremt (Thomas Mann), már csak a közönség 8 Beethoven művészete különösen jellemző példája annak, hogy egy epikai összefoglalásra kevésbé kedvező kornak micsoda szintézise jöhet létre zenében. De Beethoven művészetének egy mozzatára is tanulságos felfigyelni. Egy olyan korban, melynek objektive anakronisztikusán komikus voltát Marx megállapította (Karl Marx : Zur Kritik der Hegeischen Rechtsphilosophie. Einleitung—• Karl Marx— Friedrich Engels: Die heilige Familie und andere philosophische Frühschriften. Bücherei des Marxismus—Leninizmus Band 41. Dietz Verlag Berlin. 1953. 15—16 1.), de amelynek irodalmában — amint arra Hegel (Vorlesungen über die Aesthetik, zweiter Band... Stuttgart 1928. Frommans Verlag. 118. 1.) és Goethe (Schiller an Körner. Jena. 2. Juni. 1795 — Schiller; Briefe. Ausgewählt und herausgegeben von Reinhard Buchwald. Im Insel-Verlag Leipzig s. 402.) rámutatott — mégsem születhettek jelentős szatírák, komédiák: egy ilyen korban, úgy érezzük, a sok kortársánál radikálisabb Beethoven zenéjének sikerült a valóság mélyéről kioldania a magatartásnak azt a fölényét, amely a nagy komikai művészethez szükséges. I. és II. szimfóniájának mozarti derűje, humora és az I. szimfónia 2. és 3. tétele közötti átvezető rész lefojtott s a 3. tételben kirobbanó játékos jókedve után a III. szimfóniában a zeneileg ábrázolt komikumnak új hangja szólal már meg; a 3. tétel hirtelen hangulatváltása mögött a 2. tétel gyászindulójának komor tömbje áll, a 4. tétel sodró erejű diadala már nem az I. szimfónia könnyű és természetes jókedve, hanem kiküzdött öröm. A IV. szimfónia 3. tételének meghökkentő komikai ellentétei a VII. szimfónia 3. tételének hasonló hangulatú komikai kontrasztjaira emlékeztetnek, s már éreztetnek valamit abból a démonikus örvénylésből, amelynek a VII. szimfónia 1. tétele még inkább előképe csak, s amely a 2. tétel mélyen filozofikus és fájdalmas lírája s a már idézett 3. tétel dobbantó, táncos jókedve után a szimfónia 4. tételében éri el tetőpontját. Súlyos és tömör beethoveni árnyaknak áttörése, lebírt tragédiák ellensúlyán súrlódott citoyen pátosz fehér izzása, dacos ritmuskötegeknek titáni energiájú és kiszabadult örömű égre-dobálása ez a tétel. Semmiképp sem tragikus '— a 2. tétel tragikumából már a 3. tétel kitáncolt —, nem is egyszerűen vidám, vagy kerülgetően komikus, mint a VIII. szimfónia szellemes zenei tréfái, de nem is olyan feltisztultan boldog, mint a IX. szimfónia utolsó tételének felszabadult öröme, amely három tételnyi s a 4. tétel elején összefoglalt vívódás és töprengés után száll fel diadalmasan, mintegy magasabb fokon, mert küzdelem után ábrázolva az I. szimfónia felhőtlen boldogságát. A VII. szimfónia 4. tétele nem ilyen. Mámorosan örvénylő démonia ez, csúfondáros nyelvöltögetések felhangjaival.
