Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke

írni. Lírában azonban sok példát idézhetnénk arra, hogy nagy vers születhet annak az élménynek puszta kifejezéséből, hogy a költő nem tudja versét megírni, „nem tud verset írni" (1. Babits: Az óriások költögetése). Regényben igen nehéz egységbe fogni egy olyan életdarabot, amelyet a fasizmusba forduló kapitalista embertelenségnek roppant atmoszférikus nyomása darabokra tör, s a legjobbaknak, — egy József Attilának — a vágyában élő szocializmus, nemzeti összefogás nem egyesít, nem tömörít még, vagy nem tömörít eléggé. De elég versben megkérdezni : Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél ; akinek öt holdja terem; ki maga él, maga keres; ki. családjáért dolgozik ki a gyár körül őgyeleg; ki sót mér, krumplit, kenyeret, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?! (József Attila : Mondd, mit érlel), az egység lírailag azonnal megszületik; elég költőileg felpanaszolni, hogy Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény. (József Attila : Hazám), lírailag máris „megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend" (József Attila: A város peremén). Elég egy költői ráeszmélés, hogy Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra." (József Attila : Eszmélet), a széthullás költőileg azonnal megszűnik, ha — amint itt — a költő szembe tudja állítani vele az egységnek történelmileg nagyonis szükséges, bár a jelenben még nem eléggé hatékony vágy képét. A lírának ez az epikával szembeni nagyobb „hordképessége" magyarázza meg azt is, hogy a nagy epika keletkezésére kedvezőtlen körülmények között egy lírát és epikát egyaránt művelő művész elősorban és joggal mint lírikus él a köztudatban, s epikája