Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1948

juk, levonja a végső konzekvenciát. Ezt az ellenfelet kellett Borbírónak legyőznie. És most áttérek az elvi kérdések utolsó csoportjára. Ez az a kérdés, hogy én Borbírót hősnek rajzoltam-e a munkásosztály képviselőjeként. Itt is meg kell mondanom azt, hogy meglehetősen makacs ember vagyok, de ha nagyon makacs volnék, akkor nem jöttem volna el vitázni magukkal. Nemcsak azért jöttem ki, hogy magukat meggyőzzem, hanem esetleg meggyőzessem magamat. Ez a kifogás, hogy Borbírónak túl rövid, túl jelentéktelen szerep jutott, és nem fejthette ki teljes nagyságában a munkásosztály súlyát, ez a szemrehányás nem itt hangzik el először, hanem számtalanszor találkoztam vele, amikor túl rövidre szabtam Borbíró jelenéseit. Mentségemre azt szeretném felhozni, hogy ha visszaemlékeznek Borbíró szerepére, az rövid ugyan, de rendkívül határozott. Az egyik rendőr elvtárs, amikor a pofon kérdése került szóba, meg is említette azt, hogy Borbíró az a bizonyos öntudatos, higgadt ember, aki tudja, hogy egy hadifogságból hazatért, meggyötört, sokat szenvedett, idegességében félőrült emberrel áll szemben, akitől nem veszem fel úgy a sértéseket, mint ahogy egy másik higgadt emberrel szemben felveszem. Ha valaki ilyen körülmények között jön haza, és ezt találja, lehet egy kicsit feldúlt lelkiállapotban. Egy ilyen emberrel nem viselkedhetik úgy, mint egy higgadt emberrel szemben. Ez az értelmi fölény magyarázza meg azt, hogy Borbíró miért viseli el meglehetősen higgadtan és kevés szóval azokat a sértéseket, amelyeket Király a fejéhez vág. Egyébként ne felejtsék el azt, hogy ha a darabnak a mérlegét megvonják, akkor mindenképpen Borbíró Mihály, tehát a munkásosztály képviselője a győztes ebben a darabban. Akármilyen rövid volt a szerepe, Borbíró Mihály a győztes, mert ő az, aki ... az asszonyon keresztül és az asszonyért folyt itt a küzdelem, ő az, akinél az asszony megmarad, akit az asszony szerelme a darab hősévé avat. * A közreadó utószava Eddig tartott a gyorsíró feljegyzése, ami természetesen nem lehetett teljes és minden részletre kiterjedő. Ez egyébként kitűnik az alábbi levélből is, amelyet néhány nappal később kaptam Déry Tibortól: „Kedves barátom, a mai délután egyik felszólalójának egy igen fontos kérdésben elfeledtem válaszolni; annyira fontosnak tartom a kérdést - elvi síkon -, hogy megkérlek, olvasd fel a következő pártnapon az alant következő néhány sort. Egyik elvtársunk a vita folyamán azt követelte az íróktól s méghozzá, ha jól emlékezem, a kommunista ifjúság nevében, hogy írjanak ponyvát - s nemcsak prózában, hanem még színpadra is; olyan ponyvát, amely egy nemes politikai cél érdekében nagyobb tömegeket tud megmozgatni. Minthogy nem szeretném, hogy hallgatásomat beleegyezésnek vegyék, ki kell jelentenem a következőt: a legnagyobb mértékben helytelenítem ezt a gondolatot, amely a művészet teljes félreismeréséből származik, a legrosszabb szolgálatot teszi a politikának is, a legkárosabban befolyásolja kulturális és nevelési munkánkat; és ezért mindenütt, ahol találkozom vele, a legerélyesebben küzdök ellene. Érveimet egy ilyen rövid nyilatko-