Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

LOVAS tarisznyájába teszi az újságot, fejével int, hogy nem kér. Megyek haza ... Már ha hazaérek! Kimegy az ajtón, Simon kikíséri. Az asszonyka sietve összesepri a galacsinokat, nézegeti, hogy hova dobja. De Simon már újra benyit; észreveszi, hogy a háta mögé kapja a kezét. Az asszony elfordul. - Bolond maga? - beszéli hátrafelé. - Pakoljak? Dehogy pakolok! Hogy én egy hónapig nyaraljak Egerben? ... Maga meg itt egyedül? Egy hónapig nem enne meleget, ismerem. Dehogy megyek! Hirtelen felkapja a petróleumlámpát az asztalról, kiviszi a konyhából. 11. kép. Kintről látni, hogy a ház konyhaablaka elsötétedik, a szobaablak kivilágosodik. Egy fekete macska megy végig a havas kerten, a lécajtó fölött beugrik a tornácra. A lencse közelebb jön az ablak felé, melynek fénye egy kis fenyőfára esik, egy méter magas lehet, közvetlenül a házfal tövében nő. Egész élesen látni minden tűlevelét, mögötte a fal repedéseit. A szobában a lámpa kialszik. 12. kép. Másnap reggel. Csendesen, sűrűn esik a hó. A lencse még mindig a kis fenyőt nézi, melynek már csak a hegye látszik ki a méter magas hótakaró alól, mögötte a fal mentén is ablakpárkányig áll a hó. A tornácról a fekete macska az ajtó fölött kiugrik a lépcsőre; belesüllyed a hóba, teljesen eltűnik. Simonne kissé borzasán, álmosan kilép a tornácra, szemét dörzsölve nézi a nagy pelyhekben hulló havat; majd ki akarja nyitni a tornácajtót, de a nekifeszülő hótorlasz nem engedi. Közben kinyílik a szoba jégvirágos ablaka, feltűnik benne Simon, oldalról nézi az asszonyka hiábavaló erőfeszítéseit a tornácon. - Majd eláll - mondja ez, meg sem fordulva, hátrafelé, egy vállrándítással. Simon nem felel. - Mit sopánkodik! - folytatja az asszonyka mérgesen, maga elé beszélve. - Mondom, hogy majd eláll. Egy darabig esik, aztán eláll, ez a világ rendje. Télen esik a hó, tudhatta azelőtt is. Simon nem felel. - Velem ne pörlekedjék - mondja az asszony, hirtelen szembefordulva az ablakkal -, engem ne szidjon, mert úgy itthagyom, hogy azt se mondhassa, hogy bá. Nekem ne rágja a fülemet, mint egy vénasszony, mert most már késő bánat, előbb lett volna okos. Most mondogathatja, hogy majd eláll ... majd eláll ... hát persze, hogy egyszer eláll, csak győzzem kivárni ezzel a nagy hasammal. De azt megmondom, hogy vele ne civakodjon. SIMON álmélkodva. Nem szóltam én egy árva szót sem. SIMONNE haragosan hátat fordít neki. Hiába nem szól, de a szemével csak beszél, még káromkodik is, ismerem a nézését. Az ember eltűnik az ablakból, az asszonyka nem veszi észre, tovább beszél. Márpedig azt mondom! ... s most jól nyissa ki azt a nagy, mafla fülét ... hogy velem ne gorombáskodjék ... Időközben az ember kijött a tornácra, az asszonyka mögé lép, gyöngéden átöleli a