Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

társak, hogy sokunknak szükségünk van arra, hogy erről az oldalról is alaposan meggondoljuk a történteket. Attól félek, hogy nem egy író elvtárs is önkéntelenül hatása alá került annak a „Mindent vissza!" hangulatnak, amelyet a reakciónak sikerült a nép egy részében életre keltenie. Mindent vissza? Szó sincs róla, egy lépéssel sem megyünk vissza. A mi dolgunk most, hogy kijavítsuk a hibákat, a saját írói hibánkat és az irodalompolitika által reánk diktált hibákat. Sokunknak túl kurta az emlékezete, nekem is. Én szívesen elfeledkezem arról - talán mert annyival jobb dolgom van, mint régen, talán azért, mert a frissebb gondok elnyomják a régieket -, hogy mi volt legtöbbünk sorsa 1945 előtt. Nem szívesen példálódzóm a magam ügyeivel, dolgaival, de ma rákényszerülök. Engem, mint ahogy sokunkat másokat, kitagadtak az írók sorából. Amit írtam, az nem jelenhetett meg, vagy ha megjelent, agyonhallgatták, vagy pert akasztottak a nyakamba. Lecsuktak. Majdnem egy évtizedig nyomorúságosan fizetett fordításokból éltem, nem úgy, mint a mai fordítók, akiknek a munkája tisztességes kenyeret ad, s a kenyér mellé üdülőházat, alkotóházat. Nagyon kérem azokat az író elvtársakat, akiket az események most szemlátomást megzavartak, jusson eszükbe, hogy ha a reakció szándékai megvalósulhatnának, mi nem kapnánk alkotóházat; egészen mást kapnánk. Én most, hogy engem erre emlékeztettek, nem felejtem el többé azt a huszonöt évet, melyet a Horthy-uralom alatt átéltem. De a reakció támadása és az ellene folytatandó kíméletlen harc ne homályosítsa el a szemünket akkor, amikor a másik feladatunk elvégzéséhez látunk: a magunk hibái elleni küzdelemhez. Nemcsak az irodalom, hanem elsősorban az ember iránti felelősség, a nép szeretete kötelez bennünket arra, hogy a legaprólékosabb felelősségtudattal érvényt szerezzünk kommunista meggyőződésünknek. A világos, félreérthetetlen fogalmazás itt épp olyan fontos, mint a másik feladat ellátásánál. Küzdenünk kell a saját sorainkban tapasztalható bizonyos megmerevedés ellen. Ez a küzdelem - sajnos - fájdalmas, mert egyik részében éppen a jó elvtársaink ellen irányul. Nem beszélek most a stréberekről és a karrieristákról, mert azok egy-két szimatolás után vagy átallnak oda, ahová kell, vagy ha tengelyt kell velük akasztanunk, akkor elsősorban nem őket sajnálom, hanem magamat. De azoktól az elvtársakról beszélek, akik jóhiszeműen követték el a hibákat, talán nem is tudva arról, hogy azok hibák, vagy akik rosszul értelmezett becsületből, pártfegyelemből vétettek, s gyakran önmagukkal is ellenkezésbe kerültek. Nem kell ezt részletesebben fejtegetnem. Képzeljék el azt a falusi tanácselnököt, aki a járás vagy a megye utasítására, hogy a tervet betarthassák, a köteles beadáson felül az utolsó szem gabonáját, vetőmagját, fejadagját is elszedte a dolgozó parasztoknak! Milyen lelkiismerettel álljon ki most ezek elé az emberek elé, akiknek most azt mondják, hogy önkényes adminisztratív intézkedések áldozatai voltak. A reakció veszélye - ismétlem - nem homályosíthatja el a szemünket akkor, amikor szemügyre kell vennünk a nép tényleges bajait. Elvtársak! Én azt gondolom, hogy most válik el, mint általában mindig a nehéz helyzetekben, hogy ki a jó kommunista. Aki bölcsen és szívósan küzdeni tud a két oldalról fenyegető veszélyek ellen, s közben mint a szeme fényére, úgy vigyáz sike-